2018. február 1., csütörtök

Remember I love you 3.


Sziasztok!

Túlélve az év első hónapját, és egy újabb vizsgaidőszakot, ma sikerült befejeznem a sztori eddigi leghosszabb fejezetét, mely az én egyik személyes kedvencem. Sokadik verzióra sikerült összeállnia, de meglepő módon meg vagyok vele elégedve. Nem is akarlak Titeket felesleges szavakkal untatni.

Jó szórakozást kívánok a 3. fejezethez!

Vivian



Remember I love you
3. fejezet
A sötétség mélyén

„Az emlékek könnyen átverhetik az embert - mutathatják a múltat jobbnak és rosszabbnak is annál, amilyen valójában volt.”
(Oliver Bowden)

Do You Remember
Hetek teltek el azóta, mióta a városba költöztem és találkoztam a többiekkel. Egyre több időt töltöttem a csapattagokkal, a régi barátokkal, és közben mindenben támogattam a kedvesemet, aki nehéz időszakon ment keresztül. Újabb műtéten esett át, hiszen az előzőnél komplikációk léptek fel.
Erik nehezen viselte az otthon ülést és a rehabilitációt. Utálta, hogy ki van szolgáltatva és még autóba sem ülhet. Én próbáltam lelket önteni belé, és türelmes lenni, de néha én is kezdtem kiborulni. Ilyenkor próbáltam kiszellőztetni a fejemet egy kiadós sétával vagy egy-egy baráti kávéval. Marco Reus pedig nem csak pasiként állt helyt, de mint kiderült, remek hallgatóság és barát is egyben.
A nagy beszélgetést még halogattuk, de igyekeztünk jó kapcsolatot ápolni, és túllendülni a kezdeti sokkon. A barátom sosem mutatta, hogy ez zavarná, így nyugodt szívvel ültem be heti 1-1 alkalommal egy csendes kávézóba a némettel.
Míg Erik gyógyult, engem ismét felkeresett Thomas, aki annak idején alkalmazott a nővérem helyén. Állást ajánlott, amit hosszas megfontolás és megbeszélés után el is vállaltam. Pont kapóra jött, és így kicsit kiszabadulhattam a 4 fal közül.
A késő ősszel egy hétfői reggel izgatottan indultam az első munkanapomra, amikor Erik még az igazak álmát aludta. A reggeli műsorban csendült fel újra a hangom, amit hatalmas meglepetésnek szántam. Még a barátaimnak sem szóltam.
Aztán a hétfő reggelből hétköznap reggelek és délelőttök lettek. Thomas meg volt velem elégedve, mert pár hét alatt a hallgatói számok emelkedni kezdtek. Egyre többen telefonáltak a műsoridőm alatt, hiszen mindig feldobtam a műsoridőben olyan mindennapi témákat, amikhez bárki hozzászólhatott.
Életem legjobb döntése volt, hogy felkerestelek – hangoztatta heti szinten a főnököm, akivel madarat lehetett volna fogatni. Nekem pedig jól esett a dicséret, főleg hogy a hétköznapokban az egyik mentsváram a munka volt. Napról-napra nehezebb volt Erikkel, és ez a kedvemre is kihatott. Ahogy pedig közeledett a karácsony és az ünnepek, úgy váltam ingerlékenyebbé és fáradtabbá én is.
Próbáltam minden téren helytállni, de magamnak se vallottam be, hogy mennyire kudarcot vallottam. Habár a munkámra panasz nem lehetett, a magánéletemet elhanyagoltam. Erre karácsonykor jöttem rá, amikor összegyűlt a család nálunk. Könnyebb volt mindenkit hozzánk csődíteni, mint Eriket ide-oda cipelni.
Éppen a süteményeket raktam ki egy tálcára, amikor a konyhában társaságom akadt. Robert lépett be hatalmas mosollyal az arcán. Épp a vendégszobából surrant ki, ahová alvó kislányát vitte be. Miután a nővéremmel való házassága tönkrement, Münchenbe igazolt és visszahódította Annát, a régi nagy szerelmét, akivel azóta összeházasodtak, és pár hónapja megszületett a szemük fénye is, Klara. Boldogabb volt, mint valaha, aminek én örültem a legjobban. Megérdemelte Shawnie lelépése és házasságtörése után.
Minden rendben kettőtök között? – kérés nélkül segített az édességgel, miközben fejével a nappali felé biccentett, ahol apa, Anna, Erik, valamint a leendő anyósom és apósom foglalt helyet.
Persze – vágtam rá azonnal, de csak egy szemöldökfelhúzással jelezte, hogy nem hisz nekem. Tudta, hogy hazudtam. De mit mondhattam volna? Viszont olyan erősen szuggerált, hogy képtelen voltam titkot tartani. – Ez a sérülés stresszessé teszi a kapcsolatunkat. Kicsit eltávolodtunk.
És ennek semmi köze Marcohoz, és a találkáitokhoz, igaz? – szegezte nekem a kérdést, amitől kiesett a kés a kezemből, a járólapra. Minden csupa csokoládé lett, így ketten álltunk neki eltakarítani, miközben suttogva beszélgettünk tovább.
Honnan tudsz te erről? Nem is meséltem arról, hogy Marco és én… – halt el a hangom, de meg is bántam, mert ez már így gyanús volt. Hogy a legjobb barátom elől titkoltam el a találkáimat a némettel. De én nem láttam ebben semmi rosszat, hiszen semmi nem történt kettőnk között.
Nem csak te vagy a barátom. Gyakran beszélek Reus-szal is. Erikkel pedig még gyakrabban. Ő sem hülye Isa – csóválta a fejét, miközben kikapta kezemből a konyharuhát, amivel babráltam. – Veszélyes játékot játszol. Szereted még? Vagy mit akarsz Tőle?
Szerettem Őt, igen. Most csak barátok vagyunk – emeltem fel védekezően a kezeimet. – Nem akarok semmit sem Tőle, csak tudod jó néha kimozdulni, mert néha már megbolondulok. Arról gondolom Erik se beszélt, hogy mennyire nehezen viseli a műtét utána terápiát, és hogy ez nekem is mennyire nehéz.
Nem, nem mondta – rázta a fejét, miközben kiegyenesedtünk. Szemtől-szembe álltunk. Utáltam, ahogy rám nézett a szürkéskék szemeivel. Mintha belelátott volna a fejembe és a lelkembe. Mindig ezt csinálta. – De Reus… Ő még szeret Téged Isa. Addig tegyél pontot a dolog végére, amíg még lehet.
Minden rendben? – dugta be a fejét apa az ajtón, hiszen már elég régóta eljöttünk a többiektől. Mindketten bólintottunk, majd a két tálcát felemelve egymás után beléptünk a többiekhez. Mosolyt és boldogságot erőltettem az arcomra, de közben azon járt az agyam, amit Robert említett.
Amilyen gyorsan jöttek az ünnepek, olyan sebességgel léptünk át az újévbe, amit Erikkel kettesben ünnepeltünk. Az utóbbi hónapok feszültségét legalább egy kis időre magunk mögött hagyhattuk. Talán ez a kis béke is közrejátszott abban, vagy talán a karácsonykor lefolytatott beszélgetés ösztönzött arra, hogy pontot tegyek a másik dolog végére.
Ám az elhatározásom találkozóról találkozóra elhalványult. Minden egyes kávézás előtt eldöntöttem, hogy felhozom a témát, és rákérdezek Marconál, de nem volt hozzá merszem. Talán kicsit féltem is a választól. Féltem attól, hogy valósággá válik, amit Lewy mondott. Féltem attól is, hogy még én sem zártam le magamban, és akkor ez mindent összekuszált volna megint. Csak úgy, mint egykor, Axel visszatérésével.
Ahelyett, hogy az elhatározásomnak eleget tettem volna, helyette talán még szorosabb lett a kapcsolatom a német középpályással. Teltek a napok, a hetek, és én még mindig a gyávaságom mögé bújtam. Mert könnyebb volt bűnbeesni és a sötétséggel barátkozni, mint lépni a bizonytalan jövő felé.
Aztán ahogy beköltözött a tavasz a mindennapjainkba, úgy vált minden még bonyolultabbá és feszültté. Erik február végén újabb műtéten esett át, és még jobban ellökött magától, ha ez még lehetséges volt. Nehezebben viselte, mint ősszel és a kétségbeesés lett úrrá rajta. Aggódtam miatta, mindent megtettem, hogy jobban érezze magát, de a próbálkozásaim kudarcot vallottak. Tanácstalan voltam, és bárkitől kértem tanácsot, mindenkitől azt hallottam: „Légy türelmes, támogasd!”
Péntek késő délután volt. A csempézett falak, a szag, és a hely kisugárzása taszított. Gyűlöltem a kórházakat. Főleg mióta pár évvel ezelőtt hosszú hetekig én is egy hasonló helyen tölthettem a szabadidőmet. A rossz gondolatok az előzőleg kapott jó hír hallatán sem tűntek el a fejemből. Idegesen húztam le az ingem ujját, mely az a pár centis égésnyom elfedésére szolgált, ami emlékeztet a veszteségemre és a sok kínkeserves percre a gyógyulásomig.
A rendelő előtt meglepetésemre egy fiatal nő ücsörgött, aki a telefonját böngészte. Ahogy magas sarkú cipőm kopogása megtörte a magánklinika idegesítő csendjét, úgy kapta fel a fejét az érkezésemre. Már csak pár lépés választott el tőle, amikor felkelt. Szemtől-szembe találtam magamat Scarlettel.
Tökéletesen nézett ki. Szőke haja loknikban omlott a vállára, kevés sminket viselt, és a fekete ing, a farmer és a magas sarkú cipő kombináció elegánssá, már-már üzletasszonyossá tették. Mintha egy fotózásról lépett volna ki.
Szia Isabel – nyújtotta a kezét felém barátságosan. Amióta visszatértem, egyetlenegyszer találkoztunk, a csapat karácsonyi vacsoráján, ott is csak bemutattak minket egymásnak. Nem is igazán tudtam volna vele miről beszélgetni, hiszen egy cseppet ironikus és kínos volt a helyzet. – Nem is tudtam, hogy itt leszel.
Szia – intettem zavaromban, majd egy hajtincsemet a fülem mögé tűrtem. Nem igazán tudtam mit is mondhatnék. Miről is tudnánk mi ketten beszélgetni. – Eriket hoztam el – biccentettem az ajtó felé, ahol kedvesem, az orvosa és valószínűleg Marco Reus is tartózkodott. Remek szituáció.
Hogy van? Marco mesélte, hogy megint műteni kellett – próbált csevegni, miközben egymás mellett helyet foglaltunk. Marco is hasonló cipőben járt, mint Erik, mindketten hosszú hónapok óta rehabilitáción voltak. – Mi csak engedélyért jöttünk. Ha ezt megadja az orvos, újra edzésbe állhat.
Nehéz helyzet. A legrosszabb a tehetetlenség. A tudat, hogy nem tudok neki segíteni, hogy jobban legyen – sóhajtottam fel. Amennyire ódzkodtam a beszélgetéstől, annyira egyszerűnek tűnt. Kicsit úgy éreztem, hogy a német lánnyal beszélhetek erről, hiszen saját kézből tapasztalhatta a helyzetet. – Nagyon szép pár vagytok – böktem ki a csendet megtörve, mielőtt bárhogy is reagálhatott volna. Megleptem, ezt azonnal láttam rajta.
Szeretem Őt – mosolygott, majd egy pillanat alatt ismét komollyá vált. – Fontos vagy még Neki, Isabel. Csak nem tudom, hogy van e hely mindkettőnknek az életében – osztotta meg velem az érzéseit, amit szerintem már jó ideje tervezett.
Nem bírtam ülve maradni. Az ablakhoz léptem, amit egy redőny takart. Az utcát néztem, és az emberek forgó kavalkádját. Próbáltam kitalálni milyen választ is fogalmazzak meg a lánynak. Apának és a barátaimnak is igazuk volt. Azzal, hogy újra közel engedtem magamhoz Marcot, akaratlanul is több embert megbántottam.
Nem kell félned, lesz helyed az életében – pillantottam rá bátorítóan. Mást is akartam mondani, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Szerettem volna, ha tudja, hogy tőlem nem kell tartania. Hogy nincs miért irigykedni, hiszen nekem kellene irigyelnem Őt. Ő sikeres, csodaszép, és magabiztos.
Két hét múlva várom vissza, Erik! – nyílt ki a rendelő ajtaja, ezzel megszakította a kialakult csendet kettőnk között. Erik rám mosolygott, majd kedvesen köszöntötte Scarlettet. A mankóval egészen megbarátkozott, de hát sajnos kénytelen volt. – Üdv, Isabel! – biccentett felém kedvesen az idős doktorúr. Mellette Marco is kimenekült az ajtón, jókedvűen, tehát valószínűleg jó hírekkel.
Ó, szia – nyomott két puszit az arcomra, mikor meglátott. Szemem sarkából láttam, hogy Erik arca megrezdült a gesztus miatt, így tudtam, hogy ideje menni, mielőtt jelenetet rendez. Ismertem már annyira. Sietősen elköszöntünk, még mielőtt kellemetlenebb lett volna a helyzet, és amilyen tempóban Erik képes volt járni a segédeszközzel, olyan gyorsan távoztunk is, szerencsére kíséret nélkül.
Hazáig egy árva szó sem esett közöttünk. Én a rádiót hallgattam, és az útra koncentráltam, kedvesem pedig morcosan bámult kifele az anyósülésen. Próbáltam kitalálni, hogyan közöljem vele a jó hírt, amit kaptam, de sem a helyzet, sem az időpont nem tűnt alkalmasnak.
Mit mondott az orvos? – kérdeztem rá, amikor elfoglalta szokásos helyét a nappalinkban, én pedig segítettem neki, hogy még kényelmesebben pihenhessen.
Miért nem kérdezed meg Reust? Úgyis olyan szoros kapcsolatban vagytok – jegyezte meg morcosan, de nem nézett rám. Helyette a telefonját nyomkodta.
Mi a fene bajod van? – tettem csípőre a kezemet. Nem értettem mi ez a hangulatváltozás, és féltékenykedés. Egy ártatlan baráti puszi volt az egész.
Nem tűnt fel neked mennyire eltávolodtunk, mióta hazajöttél? – tette fel ingerülten a kérdést Erik. Csak pislogtam rá, de nem értettem Őt. Hiszen miatta jöttem vissza Dortmundba. Csakis miatta. – Eddig a távolsággal küzdöttünk, de most még messzebbre kerültem tőled, hiába fekszem és kelek melletted, Isabel – túrt a tökéletesen beállított hajába. Nem szokott ő a teljesen nevemen hívni, így ez rosszabbul esett, mint bármi más.
Mi a fenét akar ez jelenteni? – préseltem ki a remegő ajkaim közül. A sírás fojtogatott, amiért ilyen hangnemet ütött meg velem szemben. Én nem éreztem a probléma súlyát. Azt éreztem, hogy eltávolodtunk, de nem így kellene kezelnünk vádaskodással.
Mióta visszajöttél, mintha ismét csak egy barátod lennék – csóválta a fejét, majd a tekintetemet kereste, de már közel sem láttam benne azt a nyugalmat, amit reggel, a kórházi látogatás előtt. Inkább csak egy megtört, sérült férfit láttam, aki sebezhetőbb volt, mint valaha.
Ez nem igaz, Erik – szólaltam fel. Nem állíthat ilyet, hiszen minden pillanatban mellette voltam. Amíg a sérülése miatt kórházban volt, minden percet vele töltöttem, ápoltam, segítettem neki a rehabilitációban, mindent megtettem, hogy Mellette legyek.
De nem egy projekted vagyok, Isa? Hát nem érted? – tárta szét a karjait.
Nem. Te nem egy projekt vagy, hanem a barátom – keltem vele szembe, de a könnyeimtől már alig láttam. Sosem vitatkoztunk még semmin. Soha. Eddig mindenben egyetértettünk. Mindenben támogattuk egymást.
Mégis meddig? – kérdezte megtörten. – Amíg bele nem betegszel, hogy velem enyelegsz, vagy amíg Marco meg nem gondolja magát, és közli, hogy Scarlett helyett veled akar lenni? – utolsó mondatával képes volt egy világot összedönteni bennem. A könnyeim utat engedtek maguknak, és talán az volt a pillanat, ami észhez térítette, hiszen a sajnálat egyből az arcára volt írva. Sosem volt jó hazudozó. – Isa, én…
Felkaptam a táskámat, és sietősen elhagytam a lakást. Nem akartam látni. És tudtam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy távol legyek tőle, hiszen a sérült lába miatt nem tudna egyből követni.