2017. március 8., szerda

Dream (Supernatural)


Sziasztok!

Amikor ránéztem az előző bejegyzés időpontjára, istenbizony elszégyelltem magamat. Tény, hogy elhanyagoltam minden blogomat ősztől, de hogy ennyire? Erre még én se számítottam. Ez már nekem kínos.

Most nem esek abba a hibába, hogy ígérgessek, hiszen lassan már én sem hiszem el, amit mondok. Friss írás nem tudom mikorra várható, ez a kis pár száz szavas szösszenet is, egy Odaát-nézős szabadnapon született meg. Először fel sem akartam tenni, de gondoltam, hátha valakit érdekel.

Jó szórakozást a Dean Winchester középpontú novellához!

Vivian



Dream

Sosem szabad elfelejtenünk a bennünk lévő gyermeket. Mert a bennünk lévő gyermek az, aki megakadályozza, hogy megbolonduljunk.
(Dokik c. film)

Dream
Abban a pillanatban, hogy elhagyták a szavak a nő száját, Dean Winchester ismét gyermeknek érezte magát. Visszarepítették abba az időbe, amikor a tökéletesnek hitt élete darabokra hullott. Mint ahogy most is.
A bunkerre kellemetlen csend telepedett. Az édesanya időt hagyott a fiainak, míg a két férfi emésztette a hallottakat. Nem tudták feldolgozni, hogy anyjuk a hátuk mögött összeállt azokkal, akik képesek lettek volna megölni őket.
A csendet Mary sóhajtása törte meg. Idősebb fia fáradt szemekkel pillantott rá. Arcán megjelentek a gondterhelt ráncok. Fel se fogta a szavakat, de ezzel talán az öccse is így volt. Ő csak egyetlen dolgot kérdezett, és a válasz teljes csapásként érte. Ahogy a bátyját is.
Megjárták már a Mennyeket, a Purgatóriumot, még a Poklot is, harcoltak démonokkal, vérfarkasokkal, boszorkányokkal, vámpírokkal, angyalokkal, és ki tudja hány lénnyel, ám még a Luciferrel való találkozások sem hagytak bennük olyan mély nyomot, mint Mary Winchester árulása.
-  Eltitkoltad előlünk – csattant fel Dean. Vádló tekintettel vizslatta a nőt, miközben a gondolatok csak cikáztak a fejében.  – Cas majdnem meghalt.
Még mindig fájt arra az estére gondolnia. Amikor kockáztatták az életüket, és Castiel életét is a semmiért. Ha Crowley nem talált volna megoldást…
Gondolni sem akart erre. Annyi embert veszített el már az élete során, nem akart többet. Győzelmeket akart, nem veszteséget.
Nem tudta sajnálni a bűntudatos édesanyját, egyszerűen képtelen volt. Úgy hitte, édesanyjának is éreznie kell azt a fájdalmat, amit ő érez, amióta visszatért. Másra sem vágyott egész életében, mint hogy Mary mellette legyen, de azzal, hogy Amara visszaadta a számára, csak tönkretette azt az illúziót, amit oly nehezen épített fel.
-  Értetek csinálom – hozta fel indokát a nő, de ezzel sem segített a helyzetén. Dean már nem bírt tovább hallgatni. Az a sok keserűség, és bánat, mind kibukott belőle.
-  Szerinted nekünk milyen volt ez? – csattant a betonfalak közt élesen a hangja. Mintha a falak felerősítették volna az amúgy sem alacsony hangerejét. – A fiaid vagyunk és itt hagytál minket. Egész életünkben máshol voltál. Azt mondtad, idő kell. Nem is idő, egyedüllét. Békén hagytunk. Aztán kiderült, hogy nem is egyedül akarsz lenni, hanem tőlünk távol – vetette a nő szemére, akit úgy ért ez a kirohanás, mintha valaki apró darabokra zúzná össze a szívét. Úgy érezte, minta ismét halott lenne. Talán így is volt. Talán Dean szavai visszalökték a szakadékba, és csak zuhant és zuhant, egyre mélyebbre.
-  Ez nem igaz. Dean, én… – már nem volt ereje a fiával dacolni. Szemét ellepték a könnyek, hiszen legbelül tudta, hogy Deannek igaza van. Elbukott, mint édesanya, és ezt már nem hozhatja helyre. Nem tud visszamenni az időbe, pedig bár megtehetné.
-  Mi lenne, ha legalább egyszer megpróbálnál csak az anyánk lenni? – sóhajtott fel a férfi.
-  Az anyátok vagyok… de nem csak anya vagyok, és ti sem vagytok gyerekek – kapott egy kétségbeesett választ. Mary Winchester ekkor döbbent rá, hogy mennyire nem ismeri a férfit. Annyi éven át hallott volt, annyi mindenről lemaradt. Még a gyermekeit sem ismeri, hogy lesz képes ezt átvészelni?
-  Soha nem is voltam… – csuklott el Dean Winchester hangja. Olyan megtörten és sebezhetően állt az édesanyja előtt, hogy még az öccse is attól félt, hogy összeomlik. – Szóval, ha választanod kell…
-  Ez nem ilyen…
-  De igen, Mary. Ez ilyen – nem hagyta szóhoz jutni a nőt, akinek ez a megszólítás jobban fájt, mint bármilyen sérülés. Még a halál sem lenne ennyire ijesztő számára, mint belenézni idősebb fia ürességet tükröző szemeibe. – Te döntöttél. Ott az ajtó.
Dean Winchesternek sokkal jobban fájt kimondani ezeket a szavakat, mint édesanyjának hallani. Ő mindig csak Rá vágyott, de Mary nem az volt, akit elképzelt. Soha sem lesz az az anya, amiről álmodott, és ő sem lesz már újra gyerek. Már felnőtt. Bölcsebb lett. De a szíve a mai napig gyermek maradt.
Azzal, hogy Maryt visszakapta, azt remélte, hogy a gyermekkorát is. De rá kellett ébrednie, hogy ez nem történt meg. Újra át kellett élnie, hogy a gyermekkorával együtt, édesanyját is elvesztette. Ez pedig másodjára sokkal kínzóbb, és fájdalmasabb volt, mint elsőre.
Mert az a szeretetéhes kisfiú még ott él benne.