2015. április 28., kedd

You're my person


Sziasztok!

Ígéretemhez híven meg is érkeztem az első olvasnivalóval, amit utoljára tettem közzé az előző blogon. Még Livi névnapjára készült, így most is neki ajánlanám főként, de persze Dórinak, és mindenkinek, aki csak egy picit is szereti a képet látható úriembert. Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást kívánok mindenkinek! 

Üdv, 
 Vivian

You're my person


Hűvös, téli időjárás fogadta a Milánóból érkező utasokat a kölni repülőtéren. A kora reggeli időpont ellenére a hely zsúfolásig tele volt leszálló és induló készülő utasokkal.
Az ellenőrzések után az olaszországi járat utasai sietősen szedték a lábaikat a kijárat felé. A legtöbb emberre egy-egy mosolygós családtag várt, másokra csak egy váratlan, kellemes vagy épp kellemetlen ismerős. Néhányan maradtak csak egyedül, akire senki nem várt. Se egy kedves arc, se egy névtáblát tartó személy, senki. Közéjük tartozott az a napszemüveges férfi is, aki próbált minél kisebb feltűnést kelteni az emberek között.
Minden egyes alkalommal hosszabbnak tartotta az utat a géptől a parkolóig, mint előzőleg. Nem arról volt szó, hogy ne szerette volna az embereket, és a rajongóit, de csak annyit kívánt, hogy a kimenőjét nyugodtan, sikoltozás és autogramosztás nélkül tölthesse el.  
Többen összesúgtak a háta mögött, ami tudta, hogy mit jelentett. Perceken belül le fogják leplezni. Szinte már rohant a parkolóban rá váró gépjármű felé. A hátsó ülésre bedobta a holmiját, majd az anyósülésen foglalt helyet, és köszöntötte a barátját.
-      Jól utaztál? - fordította el egy ölelés után a slusszkulcsot.
-      Mint mindig - bólintott rá, a napszemüvegétől pedig azonnal megszabadult. Alig várta, hogy ismét találkozhasson a feleségével és kisfiával, valamint a barátaival is szeretett volna ebben a szűkös időben eltölteni néhány órát. Havonta csak egyszer sikerült hazautaznia munkája és szenvedélye miatt, ami a kezdetben nagyon megviselte. - Mesélj, mi újság itthon? Hogy vagytok? - kérdezősködött legjobb barátai mindennapjairól. Náluk tökéletesebb és összeillőbb párt még nem látott.
-      Megvagyunk - válaszolt tőle szokatlan módon szűkszavúan Thomas. Nem akart panaszkodni, sem terhelni a barátját, így az hiába kérdezősködött, mindig elterelte a témát. Lukas belátta, hogy most nem tud kihúzni semmit a férfiből, így ráhagyta. Eldöntötte magában, hogy utána fog járni mindennek.
Az olaszországi életről, és mindennapjairól kezdtek társalogni, egészen addig, míg meg nem érkeztek a Podolski rezidencia elé.
A focista arcára hatalmas mosoly költözött, amikor a fia feltépte a bejárati ajtót, és az autó felé szaladt. Kicsatolta a biztonsági övet, majd kiszállt az autóból, hogy magához ölelhesse a már cseppet sem kicsi fiút.
-      Papa! - ugrott az édesapja nyakába Louis. Szorosan fonta karjait a férfi említett testrésze köré, aki mosolyogva szorította magához a számára pehelysúlyú testet. - Hiányoztál!
-      Te is nekem! - ahogy felnézett, felesége boldog mosolyát pillantotta meg. Felegyenesedett, fiával a kezében, majd egy csókot nyomott Monika szájára. - Szia!
-      Jó látni, drágám! Hello Tom - intett a férfinak, aki épp barátja sporttáskáját szedte ki az autójából. Egy mosolyt erőltetett az arcára, majd intett a nőnek.
-      Maradnék még, de elkésem a munkából - adta át sajnálkozva a sportolónak a táskát. A nő arcára csak egy puszit nyomott, Louis haját összeborzolta, barátjával pedig kezet fogott. A búcsúzó szavak után a vezetői oldalra sétált. Már nyitotta az ajtót, amikor még a lengyel származású utána szólt.
-      Este gyertek át! Vacsorázzunk együtt - a távozóban lévő csak sután bólintott. Tudta, hogy fel kell hívnia a feleségét, és túl kell élniük ezt az estét anélkül, hogy barátaik észrevennék a problémáikat, hiszen mint mások, ők sem szeretik kiteregetni a szennyesüket.
A focista az egész napot a családjával töltötte, a kisfia odáig volt attól, hogy ismét együtt játszhat az édesapjával. A napi telefonálás közel sem volt olyan boldogító, mint az, hogy mellette ülhet, magához ölelheti, vagy épp csak bámulhatja a gyermeki arcot.
Pontban 7 órakor megszólalt a csengő, így a házigazda mosolyogva ment ajtót nyitni, ahol a várva várt vacsoravendégek álldogáltak egy üveg borral és egy csokor virággal a kezükben. Mosolyt erőltettek az arcukra, mintha természetes lenne köztük ez az állapot.
Lukas nagy mosollyal köszöntötte a nála egy fejjel alacsonyabb nőt, majd karjaiba vonta. Mindig is nővéreként tekintett rá. Ha gondja volt, egyből hozzá fordult tanácsért, vagy csak azért, hogy kiönthesse a szívét. Vele vitatta meg az átigazolásával kapcsolatos kételyeit, hiszen a felesége nem értette meg az érzéseit.
-      Örülök, hogy látlak - nyomott egy puszit az arcára a nő. - Ezt neked hoztam. Isten hozott itthon! Még ha csak holnapig is - nyújtotta át a vörösboros üveget.
A házigazdák beinvitálták a vendégeiket, majd az étkezőhelységbe mentek, ahol már egy gyönyörű teríték várta őket. A szőke nő a konyhából az étellel tért vissza, amit jóízűen, beszélgetve fogyasztottak el. Mikor a vendégek felől érdeklődtek, ők egyszerűen csak elterelték magukról a témát.
-      Lou már alszik? - kortyolt az italába a barna hajú nő. Imádta a kisfiút, aki mindig Lukas gyerekkori énjére emlékeztette. Képes volt a legrosszabb napjain is felvidítani.
A büszke apuka csak bólintott, míg felesége tanácstalanul nézett rá. Szinte mindennap találkozott a páros valamelyik tagjával, de semmit nem vett észre a viselkedésükön. Teljesen rendben volt minden.
Míg a nők leszedték az asztalt, majd a konyhát is összerámolták egy tartalmas beszélgetés alatt, addig a Tom névre hallgató férfi az olasz futballról kezdett érdeklődni, amivel egy hosszú eszmecsere vette kezdetét.
Tizenegy óra előtt kezdtek egymástól búcsúzkodni, hiszen már mindannyian fáradtak voltak. Mikor a Podolski-házaspár már az igazak álmát aludta, Veilingerék még csak akkor értek haza közös otthonukba.
Másnap reggel Amanda Veilinger az ébresztő órájára riadt fel, mint minden egyes nap. A mellette lévő hely, már bevetve állt, mintha nem is aludt volna ott senki. A férje már korán a munkahelyére sietett, amit nem is bánt. Nem szeretett volna egy újabb kínos jelenetet kettejük között.
Kényelmes tempóban állt neki készülődni, mivel Lukas-szal még este megbeszélték, hogy együtt reggeliznek, kedvenc kávézójukban. Ezután kiviszi a férfit a reptérre, onnan pedig indul a kórházba, dolgozni.
Fél órával később már az egyik parkolóban állította le az autó motorját, majd a táskáját magához véve, kiszállt a vizes aszfaltra. A pár napja leesett hónak már csak foltokban volt jele a városban, de az olvadás sok kellemetlenséget okozott az emberek számára.
Csak néhány autó haladt el az utcában, így veszély nélkül rohanhatott át az út másik felére. Megkönnyebbülve lépett fel a járdára, majd célba vette a piros betűkkel kiemelt vendéglátó egységet.
A friss kávé és péksütemény illata betöltötte az aprócska kávézó légterét. A barna hajú nő már ismerősként köszöntötte a középkorú, telt alkatú, idősödő férfit. Minden nap betért ide munkába menet. Ez a hely volt az ő kis mentsvára, ahol gondolkodhatott, vagy csak elbújhatott a stresszes világ elől, még ha csak percekre is.
A leghátsó boksz felé lépdelt, miután leadta a szokásos rendelését. Meg sem kellett szólalnia, hiszen a tulajdonos egy pillantásból tudta mit is szeretne a nő.
Az asztalnál az érkezőnek háttal ülő focista gondolataiba mélyedt.
-      Jó reggelt! - nyomott egy apró puszit a férfi borostás arcára. - Nem vártál sokat, ugye? - húzta le magáról a sötét színű szövetkabátját. Ezt követte a párducmintás sál, és a barna sapka is.
-      Dehogy! Nemrég tettem ki Lou-t az előkészítő előtt - kulcsolta össze az asztal fellett a kezeit a férfi. Míg a beszélgetőpartnere meg nem érkezett, addig azon gondolkodott, hogyan kérdezzen rá a számára kellemetlen témára.
-      Köszönöm - motyogta hálásan Amanda, miután a gőzölgő csészét és a péksüteményt letették elé. - Csendes vagy - állapította meg percek után, felpillantva az almás pitéjéből.
-      Mi történt veletek? - fürkészte a női arcot, hátha az megadja a választ, és ebből többet megtud. - Tom sosem vallaná be! De te... sose hazudtál nekem!
A nő sóhajtva vette tudomásul a témaváltást, de egyáltalán nem lepte meg. Sejtette, hogy az előző nap folyamán nem voltak olyan jó színészek, és azt az embert, aki a legjobban ismerte őket, nem tudták megtéveszteni. Mindig feltűnt neki, ha valami nem stimmelt.
-      Nem akartuk elrontani a hazajöveteledet - magyarázta csendesen, habár nagyon jól tudta, hogy ez nem válasz. - Olaszországból kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Tudod mennyire szeretem a munkám, és szeretnék minden lehetőséget megragadni, ami előre visz. És én elfogadtam - vallotta be a nő.
A kölni állami kórházban dolgozott, mióta az eszét tudta, de úgy érezte, kell számára egy kis környezetváltozás, amit az otthona már nem tud megadni számára. Úgy érezte megfullad a felelősségtől és a hazásságtól is. A férjével az utóbbi hónapokban megromlott a viszonya, és olyannyira elhidegültek egymástól, hogy öt percet nem tudnak egy légtérben eltölteni.
Most beszélt először másnak őszintén a problémáikról, arról, hogyan jutottak el erre a pontra, és az érzéseiről, melyek hetek, sőt hónapok óta nyomasztották. Tudta, hogy a barátjának bármit elmondhat, anélkül, hogy ítélkezne.
Percek óta csendben ültek egymással szemben, s míg Lukas emésztette a hallottakat, Amanda zavarában csak a terítő szélét babrálta. Így nem kellett felnéznie, és a sajnálkozást látnia a kék szemekben.
-      Mindenre számítottam, csak erre nem - nyögte ki meglepődöttségében Lukas. Amióta az eszét tudta, együtt volt a páros, elképzelni sem tudta, hogy egyszer ez a szerelem is véget érhet. Már pedig most ez történt. A legjobb barátai elválnak, külön élnek majd, ami a hármuk kapcsolatát is befolyásolhatja. Nem lesznek többé órákon át tartó nosztalgiázások, beszélgetések, és közös családi programok sem.
Csak abban reménykedhetett, hogy a válás békésen zajlik majd, és neki nem kell olyan helyzetbe kerülnie, hogy válasszon kettejük között. Mert azt sosem tenné meg. Nem tudná megtenni.
-      Bármi is lesz, rám számíthatsz - a biztató mosolya Amandában kellemes érzéseket keltett. Úgy érezte, hogy minden rendben lesz. A családja megérti majd a döntését, és túl fog jutni ezen a nehéz időszakon. Egy új országban újrakezdhet mindent. Olyan élete lehet, amilyenre nagyon régóta vágyott.
-      Most már tudom - terült el az ő arcán is egy mosoly. A faliórára pillantott, mely tudtára adta, hogy lassan indulniuk kell, hogy biztosan kiérjenek a reptérre.
  Miután ezt a barátjával is közölte, készülődni kezdtek. Míg Ő öltözködött, addig Lukas a számlát rendezte. Percekkel később pedig együtt haladtak a nő gépjárműve felé.
A reptéren a szokásos tömeg fogadta a sztárjátékost, de ez most Őt cseppet sem zavarta. Kicsit ironikusnak érezte az előző napi érkezését, és az aznapi távozását. Abban a hitben jött haza, mint máskor, de most már tudta, hogy semmi sem lesz olyan, mint eddig volt.  Legjobb barátai döntésével a saját élete is részben megváltozik.
-      Mikor jössz Milánóba? - kérdezett rá a költözés időpontjára. Még ha nem is vallotta volna be, de örült, hogy elfogadta az ajánlatot. Gyakrabban találkozhatnak majd, és sok új arc között lesz majd egy régi, de annál kedvesebb is.
-      Egy hónap múlva - adta meg a választ, mialatt felszólították a milánói járat utasait a készülődésre. Szomorkásan nézett a kék szemekbe, melyek pajkosan csillogtak. A tulajdonosa magához húzta a törékeny testet, mely szinte elveszett a széles vállak ölelésében. Mélyet szippantott a férfias illatból, majd elengedte a barátját.
-      Hamarosan találkozunk! - nyomott egy puszit a nő homlokára. - Vigyázz magadra, jó? - csak egy zavart bólintást kapott, így kezébe vette a sporttáskáját, és a tömeg után indult.
-      Ne feledd, Podolski! Te vagy az én emberem! - szólt a távozó alak felé, aki nevetve hallgatta a búcsúzó szavakat, de már nem reagált.

4 megjegyzés:

  1. Sziaa!

    Sajnáltam volna, ah pocsékba vész a csodálatosanfantasztikus kommentem, úgyhogy még időben lementettem, hogy most olvashasd újraaa :D Ugye örüüülsz? :D (és ezzel, ha jól figyelem, enyém lesz az első komment az új blogon. I'm writing history, fuckyeah :'DDDD)

    Nagyon tetszett a novella, örülök, hogy nem egy habos-babos szerelmes sztori lett belőle, hanem Lukas és Amanda barátságát helyezted a középpontba. Jó volt olvasni, hogy a barátság milyen fontos alapkövetit hoztad előtérbe, mint az elfogadás, a megértés, és az, hogy semmilyen esetben sem ítélkeznek egymás felett.

    Annyira tetszett Lukas karaktere, jók voltak a gondolatai, tök jól átjöttek E/3-ban (mostanában én lettem a legnagyobb rajongója és támogatója az E/3-nak xD). Tetszettek a repteres gondolatok, a rajongóiról, az, hogy imádja a focit, de hiányzott/hiányzik neki a családja, a barátai. Hihetőek voltak, és Lukas annyira lukasos volt *-* Cuki, megértő, mosolygós, és pajkosancsillóogókékszemű. :D És Louis is annyira cuki volt *-* A cukiság a podolskik génjében van? :D

    Visszatérve a novellára, szerintem ha Lukasnak mégiscsak választania kéne, hogy Amanda vagy Thomas mellé áll-e, egy percig sem lenne kérdés, hogy a nőt választaná. Olyan cukik ők ketten (lelövöm magamat, rém szegényes a szókincsem... xD) Szóval aranyosak, és nagyon helyes, hogy nem erősíted tovább a sztereotípiát, hogy nincsen barátság nő és férfi között. De igen, van :D Jó lesz nekik Milánó, majd ott lesznek egymásnak és továbbra is aranyosan barátok maradnak :3

    Nagyon tetszett a novella, és lelkesen várom a következő írásod bárki és/vagy bármi legyen is az. De mondjuk Grizinek nagyoon örülnék :D Meg Reusnak is :D De Nandonak vagy Gabinak is.. :D meg... :D na jó, igazából tényleg mindenkinek. :D

    puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Én is sajnáltam volna, ha pocsékba ment volna ez a komment, ezért is szóltam előre. Hát, hogy a bánatba ne örülnék? És te annak, hogy közel fél év után végre legyőztem a lustaságom, és válaszoltam? :D (igen, jól figyelted, ezzel bekerültél a történelembe :DD)

      Nem szerettem volna szerelmi sztorit, így lett ez a barátságos ötlet. És a visszajelzéseitek alapján jól is döntöttem, legalábbis úgy érzem. Azokat a jelentős tényezőket próbáltam kiemelni, amik személy szerint nekem is nagyon fontosak. Nagyon örülök, hogy ez neked is átjött.

      Mostanában én is inkább E/3 párti vagyok. Írni is jobban szeretek így, nem tudom miért. Lehet csak jobban megy. Örülök, hogy az egész olyan lukasos lett. *.* Szerintem igen, a génükben van :D

      Igen, az észrevételed az jó. Még ha azt hangoztatta is Lukas, hogy nem tudna választani, azért éreztettem, hogy Amanda lenne, aki mellett döntene, szó nélkül. Pedig ez az egész nem is volt tudatos tőlem, még magamat is megleptem, hogy így sikerült. Na mintha az én szókincsem most olyan nagy lenne. :D
      De igazad van, szeretem a párosukat, és én inkább erősíteni akartam a sztereotípiát. :D

      Még egyszer nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy történelmet írtál. Igyekszem minden várt novellával. :)

      puszillak,
      Vivian

      Törlés
  2. Szia Nővérkém! :)

    Először is, még jó, hogy meséltél Dora ötletéről, mert bevallom, magamtól eszembe se jutott volna, hogy átmásoljam ide a kommentemet. XD Másodszor, nagyon örülök, hogy elszántad magad erre a nagy lépésre, mert már most érzem, hogy jót tett veled. Talán tényleg erre volt szükséged, valami újra, változásra. És ha ezt tudtam volna, előbb elkezdtelek volna győzködni. Mert hihetetlenül boldoggá tesz, hogy megint olyan lelkesnek látlak, mint amilyen régebben is voltál. És ezért már megérte meggyőzni téged. :)
    Ez az a novella, ami mindenképpen megérdemli a visszajelzést, és te is, mert remek író vagy, sőt, még annál is jobb, imádom ahogy írsz és téged is imádlak. ♥ Még ha ez most nyálas is. :D
    Már nagyon kíváncsian vártam ezt a novelládat, és nem okoztál most sem csalódást, egyszerűen fantasztikus lett minden szempontból. Bevallom, Lukast csak mostanság kezdtem el nagyon szeretni, de nagyon örültem, hogy végre valaki ír vele is. Nem is értem, miért írnak vele olyan kevesen, pedig ő olyan menő. :D
    Tetszett, hogy nem a szokványos szerelmi szálon futott a cselekmény, mert a barátság, a megértés és az elfogadás szerintem legalább ugyanolyan fontos téma, mint a szerelem. És ezeket remekül előtérbe hoztad. Ráadásul feldöntötted azt a hülyeségen alapuló elméletet is, hogy fiú és lány között sosem lehet csak barátság. Úgyhogy ezért jár egy óriási pirospont, vagy pacsi, vagy mindkettő. :D
    Lukas meg olyan aranyos volt, imádtam a karakterét. És talán a kedvenc részem a novellában az eleje volt, ahogy leírtad mennyire szereti a focit, ugyanakkor a családja is legalább annyira fontos neki, és ez annyira hiteles és valós volt. Elhittem, hogy a focista mögött van egy érző ember is. És ezt annyira jól át tudtad adni. :) Louis meg annyira cuki volt. *-*
    Biztos vagyok benne, hogy nehéz lépés lesz Amandának Milánóba mennie, de mivel Lukas is ott lesz majd vele, így nem féltem a lányt, mert tudom, hogy ott lesz a focista is, akivel bármikor számíthatnak egymásra.

    Nagyon tetszett, és alig várom a következő írásaidat is! :)

    Puszillak,
    lökötthúgod

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!

      Köszönöm még egyszer a sok tanácsot, és biztatást, jót tett nekem. A lelkesedésem tényleg a régi lett, az biztos. Már csak időt kellene találnom, és akkor aktívabb is lehetnék!
      Hát én sem értem, miért nem írnak a menőkkel. Lukast pedig csak szeresd lelkesen, mert őt nem lehet nem szeretni. :D
      Nem kell mindig erőltetni minden esetben a szerelmi szálakat, mert egy idő után ez unalmas. Kell néha a változatosság is. Mindketten tudjuk, hogy a barátság téma az egyik legfontosabb manapság. Minden embernek, még a focistáknak is kell legalább egy ilyen személy az életükben. Fel-fel. Hülyeség, hogy nem lehet két külön nem között. Dehogynem. Elfogadom mindkettőt, jó? :D
      Örülök, hogy tetszett a karaktere. Elhiheted, nekem is tetszik. Igyekeztem átadni. :)

      Még egyszer köszönöm a kedves szavakat, és azt is, hogy írtál! :)

      Puszillak,
      Vivian

      Törlés