2015. június 2., kedd

Menthetetlen 1/2.


Sziasztok!

A kezdeti lendületem kicsit alábbhagyott, de mentségemre legyen, hogy millió és egy dolgom volt. Néha nehéz összeegyeztetni a munkát, és a sulit, és nos, egy kicsit elfáradtam, talán ez az oka a múltheti kimaradásnak. De most már itt vagyok egy régi kedvenccel. Furcsa volt visszaolvasni, és nem bírtam megállni, hogy egy-két helyen bele ne javítsak. Nem nagy változás. Inkább csak szóismétlési, fogalmazási és helyesírási hibáktól szabadultam meg. Remélem most is szeretni fogjátok. Valójában tegnap akartam hozni, hogy megismételjem a történelmet, hiszen kereken 2 éve - és a mai nappal már plusz egy nappal - ezelőtt tettem közzé az első részt. Ez sajnos meghiúsult, de ma már itt van a novella. Köszönöm szépen az eddigi visszajelzéseket! A hozzászólásokra igyekszem majd válaszolni. Nem is maradt más hátra, minthogy jó szórakozást kívánjak!

Üdv,
Vivian Leite


Menthetetlen

A régi hálószobám ablaka előtt álltam, és a már jól ismert szomszéd udvart figyeltem. Rengeteg pillanat kötött ehhez a két házhoz, és az idő múlásával, ez ma már csak szép emlékként maradt meg bennem. Pedig az első hónapokban nagyon fájt. Ezért is döntöttem úgy, hogy a város másik végébe költözöm, ott kezdtem el az egyetemet, és így minél kisebb volt az esélye annak, hogy találkozzak Vele.
Don't Speak
Ma pedig újra itt vagyok. Már nem a múltban éltem, továbbléptem, és egy felnőtt, dolgozó vált belőlem. Sikerült megvalósítanom az álmomat, és sportújságíró lettem. Minden klappolt az életemben, boldog voltam, és szerelmes. Két éve találkoztam Reinharddal, és azóta úgy éreztem, így már teljes az életem.
Most pedig itt, a szülői házban, valami mintha más lenne. Megrohamoztak az emlékek, amiket el akartam űzni...
Az anyám által szervezett partira kellett kiöltöznöm. Citromsárga koktélruha, és világos színű magas sarkú. Mindig is egyszerű lány voltam, aki nem akart kitűnni a tömegből, egyszerűen csak elvegyülni. Nem vágytam reflektorfényre, csak egy átlagos életre, ami azóta se változott. A szüleink ragaszkodtak ahhoz, hogy megtartsuk az eljegyzési partit.
Fél év múlva férjhez megyek, amit még mindig alig hiszek el. Én persze nem akartam nagy felhajtást, csak néhány barátot, és családtagot meghívni, de a többiek hajthatatlanok voltak. Ragaszkodtak ahhoz, hogy nagy esküvő legyen, így kénytelen voltam engedelmeskedni.
-      Jana, drágám, a vendégek már mind megérkeztek - nyitott be egy rövid kopogás után a leendő apósom, Karl.
-      Azonnal megyek - suttogtam, így ő magamra hagyott. Óriásit sóhajtottam, és elléptem az ablaktól. A tükör előtt állva végignéztem magamon, majd megakadt a tekintetem egy fényképen. Lassan lépkedtem a polchoz, és a kezembe vettem. Szomorú mosoly ült ki az arcomra, hiszen ez a kép még akkor készült, mikor azt hittem minden tökéletes. Borzasztóan hiányzik az az időszak, én tényleg szerettem... De ez már csak egy emlék marad, én pár hónap múlva férjhez megyek, ő pedig azóta már híres focista lett. Sikerült megvalósítania azt, amit mindig is akart!
Visszatettem a képet a helyére, majd elindultam a folyosóra, hogy onnan a lépcsőn át lesétálhassak a vendégek közé, és néhány órát elbájologjak velük.
Szőke hajtincseimet a fülem mögé tűrtem, és mosollyal az arcomon lépkedtem a többé-kevésbé ismert vendégsereghez. Úgy éreztem magam, mint valami cirkuszi bohóc, akit mindenki figyel. Semmi kedvem nem volt ehhez, de sajnos ezt most nem én döntöttem el.
A lépcső alján Reinhard mellé sétáltam, aki karjait átfonta a vállaimon. Beszélgetésbe elegyedtünk a vendégekkel, de figyeltünk arra, hogy mindenkivel váltsuk néhány szót.
-      Van egy gyönyörű ezüst nyakláncom, még édesanyám viselte az esküvőjén, azóta minden nő viseli az esküvőjén a családunkban... - kezdte el ecsetelni Aniko, Reinhard nagymamája, de a beszélgetés nagy része már nem jutott el a tudatomig.
Pillantásom a nagybátyám felé terelődött, aki egy ismerős alakkal nevetgélt. A pulzusom az egekbe szökött, a szavam is elakadt. Nem voltam felkészülve a jelenlétére, így váratlanul ért. Óriásit kellett nyelnem, hogy a feltörő könnyeimet visszatartsam. A tekintetemet végigsiklattam rajta, és be kellett látnom, az elmúlt 4 év csak segített rajta, még vonzóbb, és ellenállhatatlanabb lett számomra.
Tekintetemet hamar elkaptam róla, még mielőtt észrevette volna, hogy figyelem. A közelünkben megpillantottam az én drága anyukámat, így elnézést kérve ott hagytam leendő családtagjaimat, és kirángattam a konyhába a nőt, aki megszült.
Becsuktam magunk mögött az ajtót, és egyszerűen számon kértem. Megint kezdte. Mindig is irányítani akarta az életemet, de szerencsére elég akaratos, és makacs vagyok, így nem hagytam neki. És most sem fogom. A húgom életét irányíthatja, de az enyémet nem fogja. Így is beleszólt az esküvőmbe, többet már ne akarjon.
-      Mégis mi a francot csinálsz? Miért hívtad meg őket? Már évek óta nem tartjuk a kapcsolatot - csattantam fel.
-      A családja a családunk barátja. És azért, mert te megsértődtél rá a szakításotok után, még nem kellene így viselkedned. Örülhetnél, hogy eljöttek - vágta a fejemhez, a megdöbbenéstől megszólalni sem bírtam. Nem hittem el, hogy ilyen az anyám. - Most pedig menjünk vissza a vendégekhez! - hagyott magamra. Talán jobb is volt, hogy visszament. 
Általában nem ittam alkoholt, de most szükségem volt rá. Apa egyik dugi italából öntöttem magamnak, és lehúztam. Kivágtattam a hátsó ajtón át a kertbe, és beleültem a hintaágyba. Mindig is ez volt a kedvenc helyem... Úgy éreztem ez a nap már nem tartogathat több meglepetést, legalábbis ebben bíztam.
Hosszú percekig úgy tűnt a hiányomat senki nem vette észre. De valójában ez meg sem lepett. Kívülállónak éreztem magamat a saját, és leendő családom, barátaim körében.
-      Sejtettem, hogy itt megtalállak - hallottam meg a fejem fölött egy ismerős hangot.
-      Túl sok volt már a bájolgásból - mondtam ki őszintén.
-      Leülhetek? - kérdezte meg azzal jól ismert féloldalas mosolyával.
-      Ahogy gondolod - rántottam meg a vállamat, de azért kicsit odébb ültem. Nem néztem rá. Valahogy féltem, hogy elvesznék a tekintetében. Inkább az ő udvarukat bámultam, de nem szólaltam meg. Ő csendesen helyet foglalt mellettem, de éreztem, hogy a tekintetével engem vizslat. - Miért jöttél? - sóhajtottam fel. Essünk túl ezen a kínos beszélgetésen, utána úgysem látjuk többet egymást egy jó darabig.
-      Anyukád hívott meg - válaszolta, mire csak ráemeltem a tekintetemet.
-      Nem úgy értettem, de ezt te is tudod. Miért jöttél ide hozzám? Mit akarsz? - vontam fel a szemöldökömet.
-      Beszélgetni - jelentette ki egyszerűen.
-      És mégis miről Marco? Arról, hogy mi történt a múltban? Szerintem 4 éve már mindent tisztáztunk - vágtam a fejéhez azt, ami nyomta a lelkemet. Túlságosan sértett, és sérült voltam lelkileg.
-      Kérlek Jana, beszéljük meg! Utálom ezt a helyzetet. Utálom, hogy nem beszélünk.
-      Máshogy alakultak a dolgaink.
-      Te eltűntél - osztotta meg velem, mire én csak a fejemet ráztam ellenkezésképp.
-      Nem tűntem el, tévedsz. Csak nem akartam, hogy tudj rólam! Elköltöztem az egyetem miatt, és éltetgettem az álmomat.
-      Kerestelek, de anyukád mondta, hogy már nem laksz itt. Telefonszámot is változtattál. Csak kiléptél az életemből - nézett rám csalódottan, amitől egy kicsit elszégyelltem magamat. Ám ez az érzés hamar elmúlt, hiszen eszembe jutott miért is mentem el. Nem volt okom szégyellni magamat!
-      Új életet akartam kezdeni.
-      Ahogy látom, sikerült - bökött fejével a ház felé, utalva a vőlegényemre. Kicsit számon kérő volt a hangja, amit nem igazán értettem. - Szép gyűrű - nézett a kezemre, amin már a gyűrűs ujjamon pihent a gyémánt eljegyzési ékszer.
-      Nem értelek. Tényleg - ráztam a fejemet.
-      Mit nem értesz? - kérdezett vissza.
-      Miért viselkedsz így? Már nem tartozom neked magyarázattal.
-      Talán tényleg nem - állt fel, amin meglepődtem. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Igazából magamat se értettem. Végignéztem azt, hogy besétált a házba, és eltűnt a szemem elől. Csak elsétált... egyszerűen elsétált. Azt hittem az évek alatt már sikerült elengednem őt, és az érzéseim elmúltak iránta. De akkor miért vagyok most mégis csalódott?
Percekig ültem egyedül, és élveztem azt, ahogy a szellő lágyan cirógatta az arcomat. Tulajdonképpen már nem volt melegem, kicsit fáztam is, de a világért sem mentem volna be a házba. Inkább kint ücsörögtem, és figyeltem ahogy a nap veszít az erejéből. Ezerszer jobb volt így, mint bent lenni a rengeteg emberrel, és azt nézni, ahogy az anyám eljátssza a mintaanyát. Utáltam ilyenkor. Taszító volt!
Lépteket hallottam meg újra, és azt, ahogy nyílik a két udvar közötti kiskapu. Meglepetten néztem oda, és Marco alakját véltem felfedezni. Visszajött, de azt sem tudtam mikor ment el. Hiszen a mi házunkba sietett be.
Kezében egy fehér, borítékszerű tárggyal, és pléddel tért vissza. Nem számítottam rá, hogy visszajön, bár ezen a téren nem változott.
-      Te tényleg nem tartozol magyarázattal, de én igen - ült vissza mellém, és a plédet felém nyújtotta. - Ezt neked hoztam. Tudom milyen fázós vagy - mosolygott rám.
- Köszönöm - mosolyodtam el, és elfogadtam a felém nyújtott meleg anyagot. Hihetetlen, hogy ezt észben tartotta!
-      Emlékszel még erre a képre? - tett az ölembe egy fényképet, amin két szinte még gyermeknek tűnő fiatal játszott önfeledten. A fejemet ráztam, ő pedig belekezdett a mesélésbe. - Még iskolások voltunk, te az egyik edzés után átjöttél, mert a legújabban elsajátított trükkjeimet mutattam meg neked. Te mosolyogva figyeltél, mikor elakadtam, és mikor nem ment, biztattál, hogy ne adjam fel az álmaimat. És soha nem adtam fel. Mikor nem voltál ott, mindig ebből merítettem erőt, hogy folytassam - magyarázta, amit elképedve hallgattam. Tényleg nem emlékeztem erre. A vele kapcsolatos emlékeimet próbáltam eltemetni magamban az évek alatt, de már belátom, ez hiba volt.
-      Ezt nem tudtam...
-      Soha nem mondtam senkinek - vont vállat, és visszavette a képet. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő nem szándékozott, így én törtem meg a csendet.
-      Miért mondtad most el nekem mindezt? - bukott ki belőlem a kérdés. A szívem a torkomban dobogott, hiszen nem tudtam mi fog kisülni ebből az egész beszélgetésből.
-      A gimiben szintén végig támogattál, mellettem voltál, nem hagytál cserben egyszer sem. Szurkoltál a meccseimen, ha rossz volt a kedvem, felvidítottál. Ha arra volt szükségem meghallgattál, vagy helyreráztál, vagy csak úgy ott voltál...
-      Ez a barátok feladata - ejtettem ki a szavakat az ajkaimon, de még számomra is furcsa volt ezt így hallani. Talán nem ez lenne a megfelelő szó, de csak úgy kicsúszott a számon.
-      Igen... Barát. De mindketten tudjuk, hogy azt a két évet nem lehet elfelejteni - nézett a szemembe, és azt érte el, mint régen: most is elvesztem a szemében.
-      Nem felejtettem el - vágtam rá kicsit szemrehányóan.
-      Sajnálom. Fiatal voltam, és hülye. Elküldtelek, pedig ha lett volna egy kis eszem, nem tettem volna meg. Akkor még nem tudtam még milyen következményei lesznek.
-      Megbántottál. Hidd el én megértettem volna, ha normálisan a tudtomra adod. Én szerettelek Marco! - néztem újból rá, és az arcvonásait tanulmányoztam. Férfiasabb lett, és felnőtt.
-      Szerinted én nem tudom? Tisztában vagyok vele. Ha én nem szerettelek volna, együtt lettünk volna két évig?
-      Nem ezt mondtam... Erre csak te tudhatod a választ - motyogtam.
-      Szerettelek. Nagyon is. Azt hittem, ha szakítok veled, jobban fogok teljesíteni. Úgy gondoltam a karrierem fontosabb, mint te - ejtette ki azokat a szavakat, amik akárcsak 4 éve, most is könnyeket csaltak a szemembe. Túlságosan fájtak még most is. Szomorúan nézett rám, láttam rajta, hogy legszívesebben megölelne, de nem meri megtenni. - "A foci fontosabb, mint te valaha is leszel!" Ezt vágtam a fejedhez, de nem is tudod mennyire megbántam azóta. Mikor rájöttem, már késő volt. Pedig annyira nem igaz.. te is ugyanannyira fontos vagy, voltál ... Sajnálom!
-      Te idióta barom - potyogtak a könnyeim, de mosolyogtam. - Rád fért volna egy nagy pofon, és egy megrázás.
-      Tudom - mosolygott szívből, majd megölelt. Úgy kapaszkodtam az ingébe, mint aki soha nem akarja elengedni. Talán abban a pillanatban úgy is volt. - Szeretném helyrehozni a hibámat. Megismerni azt a Janát, aki 4 év alatt lett belőled. Szeretném, ha újra a bizalmadba fogadnál, és barátok lehetnénk - beszélt teljesen őszintén, én pedig egyből tudtam mit is válaszolok. Kérdés sem volt.
-      Rendben van. Megbocsátok... Vagyis megpróbálom - bólintottam könnyes szemmel. - Hiányoztál - álltam fel, és megvártam, amíg ő is így tesz. Majd végre megölelt, immár kétségek nélkül.
-      Te is nekem. El sem tudod hinni mennyire - motyogta a hajamba. - Gyere, menjünk be! Már biztosan hiányolják a menyasszonyt - karolta át a vállamat.
-      Ismered anyámat - fintorogtam, mire ő csak felnevetett. - Szeret ő lenni a középpontban. Gondolom most is épp azt teszi.
-      Ne légy rá dühös. Nézd a jó oldalát. Ő hívott meg engem - vigyorodott el, amiért a vállába bokszoltam. Minden arcát ismertem már, de ha valamelyiket mégsem, biztosan megfogom!
-      Bemutathatnál a lovagodnak - vetette fel az ötletet, én pedig rábólintottam. Mégis valami furcsa volt a hangjában. Nem tudtam, hogy mi, de az volt.
Kinyitotta előttem az ajtót, és előre engedett. Bent kicsit külön váltunk, én a vőlegényem mellé sétáltam, ő pedig a szüleim társaságában kötött ki. Reinhard épp a keresztszüleimmel társalgott, így mosolyogva csatlakoztam én is, és társalogtam hármójukkal.
Többször is összeakadt a tekintetünk Marcoval, aki a bátyámmal, és apával társalgott. Már nem éreztem magamat feszélyezve, inkább felszabadult voltam. Örültem, hogy itt van. Talán ez kellett végre. Tisztázni a múltat, és békülni. És egy dologra rájöttem: Marco Reus-nak nem tudok nemet mondani.
Egy órával később a vendégek már mind hazaszállingóztak, és megkönnyebbülve léptünk be a nappaliba, amikor az utolsó vendég is kilépett az ajtón 10 óra előtt. Marco a bátyámmal beszélgetett. Feléjük vettem az irányt, karon ragadva Reinhardot, hogy bemutathassam a múltamat, és a jelenemet egymásnak.
-      Marco, ő itt a vőlegényem, Reinhard. Drágám, ő itt egy nagyon régi barátom, Marco - estünk át a szokásos bemutatáson.
-      Reinhard Berr - nyújtott kezet elsőként a párom.
-      Marco Reus - mutatkozott be a szőke is. Négyesben ültünk le, és kezdtünk a mindennapokról beszélgetni. Boldogan fogadtam, hogy Marco és Reinhard jól kijönnek, hiszen szeretném, ha újra az életem része lehetne.
A decemberi eljegyzés után úgy tűnt, az életem most már tényleg egyenesbe jön. A focistával rendeztem a kapcsolatomat, és próbáltunk több időt együtt tölteni, hogy beszélgessünk, és újra megismerjük a másikat.
A karácsonyt nálunk töltöttük. Ő és a családja is ott voltak, Reinhard családja, és az enyém is. Igazi nagy ünnep volt, és remekül sikerült. Anyával is sikerült kibékülnöm, úgy tűnt minden jól alakul. Jó volt tisztázni a múltat, és új lappal kezdeni mindenkivel...
A január is úgy tűnt gond nélkül zajlik, az esküvőt időpontját is kitűztük már. Május 17, péntek. Alig vártam, hogy már ott tartsak, és eljöjjön a nagy nap.
-      Héé, királylány- lengette meg előttem szőke barátom a kezét. - Elkalandoztál - nyomott egy puszit a homlokomra üdvözlésképpen. Észre sem vettem mikor ért ide, de ő nem zavartatta magát, helyet foglalt velem szemben. Nem csak barátilag beszéltük meg a közös reggelit, hanem szakmailag is. A főnököm szeretne vele egy rövidebb interjút, én pedig készségesen el is vállaltam. Nem mellesleg az előléptetésem is ettől a cikktől függ.
-      Szia - mosolyogtam rá.
-      Milyen kérdéseid vannak? - kíváncsiskodott. Próbálta a jegyzeteimet kölcsön venni, de a kezére csaptam, ő pedig sértődött fejet vágott. Épp társaságunk akadt, mikor Marcot látva kitört belőlem a nevetés. A felszolgálófiú értetlen fejet vágott, főleg mikor Marco is velem együtt nevetett már. Egy-két percig eltartott míg visszarázódtunk a jelenbe, és rendelni tudtunk. Egy cappuchino, és egy vajas pirítós mellett döntöttem, ő pedig frissen facsart narancslét kért, ugyanezzel. A srác hamar magunkra hagyott minket, vagy csak menekült tőlünk? Fogalmam sincs, de nem is érdekelt. Rögtön feltettem egy kérdést.
-      Szabad neked ilyeneket?
-      Persze - húzta ki magát. - És hány kérdéssel fogsz bombázni? - kíváncsiskodott tovább.
- Ahány jön - vontam lazán vállat, hajamat pedig a fülem mögé tűrtem. - De nyugalom, 10 kérdés lesz maximum. Ha a reggelinket kihozták, talán bele is kezdhetnénk. Üres gyomorral nem szeretek dolgozni.
-      Tudom - nevetett fel. - Csak nem sietsz?
-      Dehogynem - bólintottam. - Meghívókat kell anyámmal, és Brunival választanom ma. Esküszöm kész agyrém velük esküvőt szervezni. Egy perc nyugtom sincs - sóhajtottam fel panaszkodóan, de Marco csak kinevetett. - Köszi - morogtam.
-      Jaj, tudod miért nevetek. Ismered őket... Bruni egyébként a leendő anyósod, ugye? - vonta fel a szemöldökét.
-      Igen - bólintottam. - Persze, csak ha túlélem ezt az esküvőt. Látnád őket, teljesen rápörögtek a témára, és lassan kezdenek elviselhetetlenné válni - panaszkodtam. Mikor a pincér kihozta a reggelimet, egyből rávetettem magamat, és gyorsan elpusztítottam a pirítósokat. A jegyzeteimet magam elé vettem, és belekezdtünk az interjúba. A diktafonomat bekapcsoltam, és feltettem az első kérdést.
-      Pár hónapja csapatot váltottál, hogy érzed magad a Borussia Dortmund csapatánál?
-      A klubnál eltöltött pár hónapom úgy érzem remekül sikerült. Jól érzem magam a csapattársaimmal. Igyekszem minden edzésen, és meccsen a csapatot segíteni, remek a kapcsolatom velük.
-      Milyen érzés ott játszani?
-      Fantasztikus. Gyerekként a legjobb barátommal gyakran néztük a Dortmund meccseit a stadionban, vagy a televízióban. Régen még én is a szurkolókkal ültem a lelátón, most pedig a csapat játékosa vagyok. Ez egy álom számomra.
-      A csapatod ebben időszakban kétszer nyerte meg egymás után a Bundesligát. Hogy érzed, sikerülhet a triplázás, és a címvédés?
-      Remek időszak volt ez a klub számára, és bár az idei szezonkezdésünk nem úgy alakult, ahogy terveztük, van esélyünk a címvédésre. Amíg az esély egy kicsit is él, a csapat küzdeni fog érte. Szeretnénk nyerni, ez a cél.
-      A Bajnokok Ligájában remekül helytálltok. A halálcsoportból első helyen jutottatok tovább, magatok mögé utasítva a Real Madridot, a Manchester Cityt, és az Ajaxot. Mit vársz a negyeddöntőtől, és a folytatástól?
-      A csapat a tavalyi BL szereplés óta rengeteget fejlődött. Akkor is jó teljesítményt mutattak, de a helyzetek kihasználása kimaradt. Ebben a szezonban ezen változtattunk, és gólokat szerzünk. Jó úton haladunk a céljaink elérése felé - válaszolta mosolyogva. Pár perces csend állt be kettőnk között. Csak bámultunk a másikra, és egyikünknek sem volt kedve ezt a nyugalmat megszakítani. Olyan természetesnek tűnt ez az egész.
Magunktól nem valószínű, hogy hamar véget vetettünk volna ennek, de egy pincérlány gondoskodott róla, hogy kizökkenjünk, mikor egy csészét leejtett a földre, ami hangos csörömpöléssel tört millió kis darabra. Sóhajtva fordultam vissza a szőke német felé, majd a jegyzeteim között kerestem a következő lehetséges kérdést.
-      Akkor folytassuk is - néztem újra a partneremre, ő pedig beleegyezően bólintott, így feltettem a következő kérdésemet - amit persze a főnököm mind átnézett mielőtt az interjúra jöttem. Tökéletesen akart bízni bennem, amit meg is értettem. - Mi fontosabb számodra? A Bajnokok Ligája megnyerése, vagy a Bundesliga címvédése?
-      Minden játékosnak vannak céljai. Trófeákat, és címeket akarunk nyerni. Én mindkettőt szeretném megnyerni - neveti el magát. - Győztes típus vagyok. De igazából nem is tudom. Ki kell használnunk minden lehetőséget, aztán majd meglátjuk.
-      Eltudnád képzelni, hogy a sárga-feketéknél játsszál karriered későbbi időszakában, és innen vonulj vissza? - tettem fel a soron következő, 6. kérdést.
-      Ez milyen kérdés? - vonta fel a szemöldökét.
-      Egyszerű, Marco.
-      Hát jó - sóhajtott fájdalmasan, mintha kínoznám. - Örülök, hogy itt játszhatok, de ezt előre nem lehet megmondani. Addig még bárhogy alakulhatnak a dolgok, ki tudja mit hoz a jövő. De szeretek itt lenni, s amíg a szerződésem szól, biztosan maradok.
-      Mennyire vagy híve a statisztikáknak? Számon szoktad tartani hány gólt szerzel egy szezonban?
-      Direkt kínzol az ilyen kérdésekkel?
-      Csak egy kicsit - mutattam kezemmel, és oldalra döntöttem a fejemet. - De tudod, hogy imádlak ezért.
-      Tudom - kacsintott. - Nem vagyok híve. Nem szoktam böngészni, hogy jaj most akkor hogy is volt. Több gólt lőttem-e xy-nál, vagy több gólpasszt adtam-e? Ez nem így megy. A játékosok feladata a játékra koncentrálni, nem a számokra.
-      Melyik az a csapattársad, aki sokszor az idegeidre megy?
-      Minden csapattagnak meg van a furcsa szokása, amivel mások idegeire tud menni, de ez vele jár, meg kell szoknunk a másikat - mosolygott viccesen. - Na már csak 2 kérdés.
-      Számolod?
-      Persze. Na, de folytasd! Már egész jól belejöttem - kortyolt a narancslevébe.
-      Jól van, jól van - emeltem fel védekezően a karjaimat. Kikerestem az utolsó előtti kérdésemet, és azonnal fel is raktam a számára. - Profi játékosként nehéz lehet mindennel összeegyeztetned a magánéletet, és a futballt.
-      Nem egyszerű, ezt aláírom. Sok kötelezettségünk van, de a családomra, és barátaimra mindig próbálok időt szakítani. A szurkolók véleménye is fontos, de a szeretteimé a legfontosabb számomra. Ők már akkor is támogattak, mikor sokan azt sem tudták ki vagyok... ha pedig hibázok, ők biztosan megbocsátják. A foci nem fontosabb, mint a család. Sőt van ami fontosabb a futballnál - mondta őszintén, amitől nekem könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy ez most nekem szól elsősorban. Kellett pár perc mire megtaláltam a hangomat, és csak ennyit suttogtam: Köszönöm!
-      Na elérkeztünk a végéhez is. Első sorban szeretném megköszönni az interjút. Másodszor pedig a kérdésem: Kinek a haja jobb? Mario Gomezé, vagy a tiéd- kérdeztem rá a kedvenc kérdésemre, belőle pedig kitört a nevetés. Olyan fejeket vágott, hogy én is felkuncogtam. Kíváncsian vártam milyen válasszal tisztel meg.
-      Az enyém - húzta ki magát, de még mindig nevetett. - Ez meglepő kérdés volt, de a rajongókat kellene megkérdezni erről.
Az interjú lezárása után néhány percet még a kávézóban töltöttünk, majd együtt elhagytuk a helyet. Szokás szerint sikerült azon összevesznünk ki fizessen, és mint mindig, most is én vesztettem, amit duzzogva fogadtam.
A napok gyorsabban peregtek, mint azt gondoltam volna. Szerveztem az esküvőt, és az újságnál dolgoztam. A cikkem hatalmas sikert aratott, és megkaptam az előreléptetést. Jártam a meccsekre, és írtam a cikkeket, interjúkat. Az olvasók megszerettek, és a karrierem ívelt felfelé.
Ahogy teltek a hetek, sőt hónapok, közeledett az esküvőm napja. Alig egy hetem volt a kitűzött időpontig hátra. Marcoval még beszéltem a  reggeli órákban az edzése előtt, utána pedig készülődtem. Ezen a hétvégén a BVB meccséről fogok cikkezni - szokás szerint - és a helyszínen tekintem meg, Wolfsburgban.
Két órás út várt rám vonattal - nem volt kedvem vezetni -, amit jókedvűen tettem meg. A meccs pontban 15.30-kor kezdődött. Pörgős-izgalmas találkozót tekinthettem meg, ami végül 3-3-as döntetlennel zárult. Marco utolsó 10 percben lőtt duplájával mentettek pontot a sárga-feketék. A hármas sípszó elhangzása után még a helyemen maradtam, és nekiláttam megírni a meccs összefoglalóját, amit egy gyors átfutás után el is küldtem a főnökömnek. Eltettem a laptopomat, majd elindultam lefelé.
A stadion már kiürült, így gond nélkül bejutottam az öltözőfolyosóra a belépőkártyámmal. Csak néhányan lézengtek, de ők is többnyire sajtósok voltak. Vártam a sárga-feketék 11-esére, és egy órával később már velük ültem a csapatbuszon, hazafelé tartva, Dortmundba.
Az úton Lewandowski szórakoztatott el, csak mellette volt már helyem, de nem bántam. Götzén és a barátomon kívül őt ismertem egyedül a csapatból személyesen. De nem zavart. Ha úgy alakul, úgyis megismerem a többieket.
A nap további részét a középpályásnál töltöttem, este pedig hazavitt a szüleimhez. Nem akartam egyedül lenni Reinhard hiányában a közös lakásunkban. Egészen az ajtóig kísért. Mosolyogva köszöntem el tőle, és hálálkodtam a napért. Arcára egy apró puszit adtam, ő pedig mosolyogva figyelte lépteimet. Már beléptem volna az ajtón, amikor utánam szólt.
Pillanatok alatt átszelte a köztünk lévő távolságot, egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal pedig az arcomat közelebb vonta az övéhez, és megcsókolt. Váratlanul ért, de ösztönösen cselekedtem, és visszacsókoltam. Az agyam kis zúgában ott volt, hogy ezt nem szabadna, de a szívem győzött.
A karomat keresztülfontam a nyakán, és úgy vontam magamhoz közelebb. A szakítás után hetekig sóvárogtam a csókjai után, most pedig újból előtörtek azok a pillanatok, és érzések. De mint minden jónak, egyszer ennek is vége szakadt, és zavartan álltunk egymással szemben. Kapkodtuk a levegőt, egyikünk sem tudta mi lesz most.
-      Sajnálom! Letámadtalak - védekezett, de nem akartam, hogy csak magát hibáztassa, hiszen én is akartam. Nagyon is!
-      Felejtsük el, jó?
-      Igazad van. Mennem kell, hercegnő - puszilt arcon, mire egy furcsa bizsergés futott át rajtam, de próbáltam ezt kizárni. - Majd hívlak! - búcsúzott.
Azon kaptam magamat, hogy készülődök az esküvőmre. Az unokatestvérem, és a húgom segítettek a készülődésben. Míg a vizes hajamat szárították, próbáltak lefoglalni, de nem igazán sikerült nekik. Túlságosan izgultam, ráadásul rám jött a kételkedés is. Szerettem Reinhardot, de mégis furcsa érzésem volt. Vajon jól fogok dönteni ezzel a házassággal?
Jó lett volna valakivel beszélni erről, így mikor Heidi, és Nora magamra hagytak, felhívtam az alsó szintről a bátyámat, és kiöntöttem neki a szívemet. Mindig is ő volt az én legfőbb bizalmasom, az én nagy tesóm. Ő volt az egyetlen, aki mindig tudta mit kell mondania.
Próbáltam szavakba önteni az érzéseimet, még a csókot is elmondtam neki. A szőke barátommal azóta úgy teszünk, mintha meg sem történt volna, de én nem tudom elfelejteni azt a csókot.
-      Jana, biztos vagy benne, hogy Reini az, akivel le akarod élni az életed hátralevő részét? - tette fel a legfontosabb kérdést. Rengeteg nő azonnal rávágta volna, hogy igen, de nekem egy hang nem jött ki a torkomon. A bátyám csak halványan elmosolyodott, és leguggolt elém. - Szeretlek Húgi, és azt mondom addig gondolt át, míg nem késő! Lehet, hogy nem az a férfi a neked való, akit most annak hiszel. Csak magadban kell megkeresned a választ! - kelt fel, puszilt homlokon, és hagyott magamra.
A szavai elgondolkodtattak. Próbáltam rájönni a válaszra. Körbenéztem a szobámban, de semmi sem segített.
Nora, és Heidi visszaérkezése pedig a legrosszabbkor jött. Nem volt időm átgondolni, készülődnöm kellett. Felvettem a fehér, habos esküvői ruhámat, és rábíztam magamat a két lányra. Bizonytalan voltam, de ha visszalépek, én leszek a gonosz menyasszony... Azt pedig nem akartam. Nem mertem lépni, így inkább csak eljátszottam, hogy milyen boldog vagyok.
 Csak csacsogtak, és csacsogtak a fülembe, pedig legszívesebben csendet szerettem volna. Hamar végeztek, szerencsére pont akkor kopogtak az ajtón. Marco dugta be a fejét az ajtón, mire a két segítőm egyből elindult kifelé.
Listen To Your Heart
-      Megyünk készülődni - szóltak nekem, én pedig egy bólintással jeleztem köszönetképpen. Marco belépett, ők pedig kiléptek a szobából. Csukódott az ajtó, így sóhajtva rogytam le a fotelba.
-      Gyönyörű vagy - puszilt arcon Marco, én pedig csak egy halvány mosolyt ejtettem. - Mi a baj? - simított végig az arcomon, de nem szólaltam meg. - Jana...
-      Mindegy...
-      Nem, nem az. Mond el, kérlek! Had segítsek!
-      Bizonytalan vagyok. Szerinted visszalépjek?
-      Nem dönthetek helyetted - nézett rám, de úgy éreztem csak azt mondja, amit bárki más. Az arca is furcsán festett.
-      Te mit tennél a helyemben?
-      Nem lennék a helyedben, mert az azt jelentené, hogy nő vagyok! - jelentette ki, mosolyt csalva az arcomra. - Ezt neked kell tudnod.. - ölelt meg barátian. - Bárhogy döntesz, rám számíthatsz! Most magadra hagylak! - suttogta a fülembe.
-      Köszönöm - motyogtam.
-      Nincs mit - engedett el. Láttam, hogy még mondana valamit, mégsem tette, csak magamra hagyott. Igazuk van. Magamra kellett hallgatnom, így kellett döntenem...
Viszont arra nem számítottam, hogy máris itt az idő az indulásra. Tiltakozni sem volt időm, és apával máris a kocsiban ültünk, ami a templomig vitt. Rengetegen voltak, alig ismertem fel néhány embert. Mintha anyám a saját esküvőjét kopírozta volna le.
10 perccel később pedig már apával sétáltam a hosszú sorok között, a vőlegényem felé. Az ismerős zene csengett a füleimben, és mosolyogtam. A boldog menyasszonyt mutattam.
Lépkedtem a padok között, majd hagytam, hogy apa átadjon a jövendőbeli férjemnek. A pap belekezdett a szokásos szövegébe, de nem figyeltem rá. Csak azt vettem észre mikor Reinhard igennel válaszolt, majd a pap felém fordult, és feltette a kérdést. Nem is figyeltem rá, helyette a tőlem nem messze ülő Reust figyeltem. Nem tudom miért, de muszáj volt ránéznem, és látnom őt.
Mario mellett ült, de a szokásos mosoly nem volt az arcán. Csak kifejezéstelen arccal bámult. Ahogy őt néztem, nem tudtam kimondani az igent. Még mindig szerettem, jobban mint kellett volna.
-      Jana Meier, akarod-e férjedül az itt jelenlévő Reinhard Berr-t?

2 megjegyzés:

  1. Szia Nővérkém!

    Már aznap akartam ide írni, amikor feltetted a novellát, de sajnos csak most vettem erőt magamon, ne haragudj meg rám érte. A sors fura fintora, hogy pont egy évvel később tetted fel újra a novellát, ez tuti jelent valamit szerintem, azon kívül is, hogy ez volt a novellád első évfordulója.

    Még mindig imádom az egészet, főleg mert emlékszem, ennek köszönhetően tudtad velem véglegesen is megszerettetni Marco-t. Pedig én aztán kitartóan harcoltam ellene, de alulmaradtam. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni. ♥

    Jana karaktere nekem nagyon átjött, igazán szimpatikusnak találom őt, érdekes múlttal, amin nem lehet egyszerű neki túllépni, de igyekszik erősnek maradni, és eddig egészen jól csinálta. 

    Aztán mondhatni úgy, hogy Marco feltűnt a színen újra és felforgatott mindent, jó és rossz értelemben is. A békülés jót tett a lánynak, erre értem a jót. A rosszat pedig arra, hogy ezzel most teljesen összezavarta Jana-t, aminek, hogy őszinte legyek, én nagyon örülök. Mert érzem, Marco még mindig szereti őt, ahogy Jana is, még, ha ő erre nem is jött rá...MÉG! :D

    Egyébként imádtam a békülős jelenetet, olyan őszintén beszéltek egymással. Nagyon jó volt olvasni, mert szeretem az ilyen őszinte jeleneteket, te pedig remekül meg tudod írni az ilyeneket.

    Az interjús részen nagyot kacagtam, szegény Szöszim néha milyen kérdéseket kapott. Megsajnáltam egy kicsit. Az utolsó kérdés nálam mindent vitt, visítok még mindig. :D Egyértelmű, hogy Szöszi haja jobb, mint Gomez-é. ;)

    Aztán a csók. Nekem az volt a kedvencem, imádtam, és örültem, hogy megtörtént köztük, mert ez is csak azt bizonyítja, hogy Jana Marco-t szereti, és nem helyes, ha hozzámegy Reinhard-hoz. 

    És végül az esküvő napja. Sejtettem, hogy Jana bizonytalan lesz. Marco remek tanácsokat adott neki, az biztos. Ilyen egy igazi barát, mint ő, de miért érzem, hogy tenni fog valamit? És vajon mit felel majd a kérdésre Jana, mit tesz majd? 

    Nagyon várom a második részt, nagyon kíváncsi vagyok már most, noha tudom, mi lesz a vége! Eszméletlen jó, köszönöm, hogy megajándékoztál vele, megint! :) ♥

    Puszillak,
    Nomi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!

      Ha már te mentegetőzöl, akkor én mit mondjak? Nagyon időben válaszolok szokás szerint. Igazság szerint tudatos volt, hogy ekkor tettem fel, de egy kis elírás, két éves évforduló, nem egy. De semmi baj, nekem kell tudni, nem neked :)

      Nagyon örülök, és hidd el, mérhetetlenül is büszke vagyok magamra, hogy segítettem megszeretni Őt.

      Manapság Janát már kicsit sablonnak látom, bár lehet ez olyan írói átok, na mindegy. Akkor még érdekes volt így megírni, és tökéletesen illik a személyisége a történethez.

      Marco felbukkanása mindent felkavart, de hát nem lenne történet, ha nem tűnt volna újra fel. MÉG rájöhet.

      Az volt az én egyik kedvenc jelenetem is. Az írás itt ment a legkönnyebben, erre emlékszem. Nem tudom miért, de talán mert én is az őszinteség híve vagyok.

      Hát az interjúnál egy valódi interjú is segítségemre volt azért. Ha hiszed, ha nem, azt a Gomezes kérdést megkapta a valóságban is, egy videó adta az ötletet. Nem nyilatkozok a válaszról :)

      A csók sokban befolyásolta az esküvőt. Egy józanító pofon, ha fogalmazhatok így. Hát majd a következő részéből megtudod a folytatást, ha már nem emlékszel. Lakat a számon.

      Még a szeptember folyamán az is érkezni fog! Köszönöm a kedves szavaidat!

      Puszillak,
      Vivian

      Törlés