2016. március 30., szerda

Menthetetlen 2/2.


Sziasztok!

Hosszú idő eltelt már, mióta érdemi írással jelentkeztem, de ez most megtörésre kerül. Habár egy régi, de annál nagyobb kedvencemmel jelentkeznék most. Pontosabban a második részével. Az elsőt, ezen a linken elérhetitek, ha esetleg még nem olvastátok, vagy újra olvasnátok. Tudom, nem tökéletes írás, de nem szerettem volna átírni, hiszen ezt is én írtam, csak hát pár évvel korábban.
Remélem akadt még olyan olvasó, akit érdekelnek az írásaim, ilyen hosszú kihagyás után is, de persze megérteném azt is, ha nem. Azért bizakodó vagyok. A véleményeket pedig bármikor szívesen fogadom, szóval csak bátran, nem harapok! Jó szórakozást kívánok! Hamarosan ismét jelentkezem!

Üdv, 
Vivian Leite


Menthetetlen

A pap kérdése után a templomban megfagyott a levegő. Minden szem rám szegeződött, éreztem, ahogy a pillantások szó szerint égetik a bőrömet. Lehajtottam a fejemet, mert egyszerűen nem mertem fel nézni. Magamban harcoltam, és próbáltam meghozni az eddigi legfontosabb döntésemet. 
A szemem előtt lepergett a lehetséges jövőm Reinhard mellett, és ez megijesztett. Láttam magamat boldogtalan feleségként, majd anyaként. Viszont nem akartam boldogtalan lenni. Az álmaimért és a szerelmemért szerettem volna élni! 
Trying Not To Love You
A pap idegesen pillantott rám, ahogy mindenki más is a jelenlévők közül. Egy momentumra néztem csak a násznépre. Az értetlenséget, és a kíváncsiságot fedeztem fel az arcokon. A szeretteimről, és barátaimról ismételten Marcora siklott a tekintetem. Egyetlen másodpercre sem vette le rólam a szemét, mozdulatlanul ült.
Zavart, hogy semmit nem mutatott ki, hiszen bele szerettem volna látni a gondolataiba, ha már az én érzéseimmel tisztában voltam. Ott volt az életemben két remek ember, akiket szerettem, mégis máshogy. A vőlegényemet, aki két és fél nagyszerű évet töltött el velem, de megérdemel egy olyan nőt, aki tényleg úgy szereti, ahogy én sosem fogom. Számomra talán csak egy mentsvár volt, akivel túl vészeltem az akkori szakítás fájdalmait, valamint Marco-t, akiből igazán sosem szerettem ki. De már nem is akartam. Az utóbbi pár hónapban pedig még jobban beleszerettem, ha ez lehetséges.
                    Drágám – állt meg előttem Reinhard. Rápillantottam, majd elmosolyodtam. Most kellett lépnem, amíg még nem volt késő.
                    Egy remek embert ismertem meg benned – simítottam végig az arcán, majd tettem egy kis lépést hátra. – Sajnálom... nagyon sajnálom... – léptem le a lépcső felső két fokán, majd végigszaladtam a padok között. A magas sarkú már törte a lábamat, de ez a fájdalom nem érdekelt. Nem tehettem mást. Egyikünk életét sem szúrhattam el ezzel a házassággal...
Arcomat megcsapta a meleg levegő, amikor kiléptem a templom hűséből. Ötletem sem volt mit tehetnék most, csak minél előbb el akartam tűnni a helyszínről. Lábaimról levettem a cipőmet, és ahogy a talpam érintkezett a betonnal, szaladni kezdtem. Céltalanul indultam el pénz, telefon, és iratok hiányában, menyasszonyi ruhában.
Két utcával lejjebb lépéseimet lelassítottam, megvártam azt, amíg a légzésem ismét egyenletes ritmust vett fel, és csak azután néztem körbe, hogy mégis hol kötöttem ki a menekülés közben. Szerencsémre ismerős környéket fedeztem fel, így tudatosan indultam el a jobb oldali utcában, amerre a szülői házat sejtettem. Két utcával és tíz perc gyaloglással később az udvarunkra fordultam be. Meg akartam már a ruhától szabadulni, nem volt szükségem rá tovább.
A pótkulcs segítségével beengedtem magamat a szülői házba. Felszaladtam a lépcsőn, és ahogy beértem a szobámba, a ruhát kétségbeesetten kezdtem el lecibálni magamról. Szörnyen éreztem magamat, mivel majdnem tönkretettem mindkettőnk életét.
                    Várj, had segítsek! – hallottam meg a jól ismert hangot. Furcsa bizsergés járta át a testemet, és ahogy a könnyeim folytak le az arcomon, úgy kellett hirtelen nevetnem is. Megálltam a cselekvésben, és hagytam, hogy megérintsen. A szívem őrült tempóban kezdett el verni, szinte hallottam, ahogy meg-megdobbant. – Nagyon bátran döntöttél – jegyezte meg, mire keserűen felnevettem.
                    Nagyon. Most én vagyok a szörnyeteg... – ráztam a fejemet és letöröltem a könnyeimet. Nem akartam, hogy sírni lásson. – De... én már nem szeretem úgy.
                    Nekem nem kell magyarázkodnod – ölelte át a derekamat, én pedig kihasználva az alkalmat, belebújtam az ölelésébe. Minden pillanatot ki akartam használni, amíg velem volt.
                    De igen – sóhajtottam nehézkesen. – Valamit el szeretnék mondani, Marco!
                    Mondd! – suttogta a fülembe, amitől most is kirázott a hideg. Nem tudom direkt csinálta-e, vagy tudta-e mekkora hatással van rám. Olyan volt számomra, mint egy drog.
                    Tudod az a múltkori csók... az nem volt hiba – nyögtem ki hirtelenjében.
                    Szerintem sem – motyogta halkan.
                    Még mindig szeretlek, hát nem érted?!! – fordultam meg az ölelésében. Alig volt köztünk pár centi, de én még ezt is soknak éreztem. Legszívesebben megcsókoltam volna, de csak bámultam rá. Úgy éreztem, tényleg itt az ideje, hogy bevalljam az érzéseimet, kockára téve ezzel mindent. Így talán könnyebb is lesz majd. – Miattad nem mondtam igent. Azt hittem az a 4 év elég volt a felejtésre, de nem volt. Mikor újra felbukkantál, minden megváltozott. Felforgattad az életemet, amit talán nem is bánok. Még mindig szeretlek, és ez ellen semmit nem tudok tenni.
                    Én is szeretlek – fojtotta belém a szavakat. Meglepetten pislogtam rá, nem akartam elhinni, hogy újra ezt hallhatom tőle. Sokáig kellett rá várnom, de remélem megérte. Bíztam benne. – Mikor múlt este megcsókoltalak, az nem a hirtelen műve volt, hanem mert meg akartam tenni. Örültem, hogy visszakerültél az életembe, de nem akartam rosszat neked...
                    Nem tettél rosszat – kotyogtam közbe.
                    De igen, mert elhagytalak a múltban. Pár órája tőlem kérdezted, hogy visszalépj-e. Magamban el kellett számolnom 10-ig, hogy barátként tudjalak támogatni és ne a féltékenység beszéljen belőlem. Pedig szívesen rávágtam volna azt, amit én szerettem volna.
                    Miért nem tetted?
                    Mert neked kellett meghoznod a döntést – simított ki egy szőke tincset az arcomból. – Mikor hozzád fordult a pap, jobban izgultam, mint a legelső meccsemen.
                    Mégsem mutattad ki – kacagtam fel, visszaemlékezve arra a meccsre és a templomi jelentre. – Idegesített, hogy nem tudtam leolvasni mit gondolsz.
                    Most már mindegy – mosolygott. Az utolsó szavakat már az ajkaim közé suttogta, lágyan az enyémhez érintette az övét, majd megcsókolt. Nyaka köré fontam a karjaimat és boldogan viszonoztam. Kellemes bizsergés futott végig a testemen, ahogy a kezeit a derekamra csúsztatta. A következményektől most nem kellett tartanunk. Már nem éreztem kicsi bűntudatot sem. Szerelemes voltam a bolond, szőke szomszédsrácba, aki egykor elcsavarta a fejemet.
                    Mi lesz velünk? – bukott ki a kérdés belőlem, amit a vállába motyogtam. Érdekelt, hogy ő hogyan is gondolja a továbbiakat, mi lesz kettőnkkel. Ezzel a beszélgetéssel bizakodó voltam. Nem bírnám ki, ha ezek után mégsem így gondolná.
                    Szerinted? – nevetett fel a kétségbeesett arcomon, én pedig sértődötten a vállába ütöttem. – Veled akarok lenni – húzott magához egy hosszabb csókra.
                    Én is – pusziltam arcon és hagytam, hogy átöleljen. Percekig álltunk így, mikor végül megtörtem a kettőnk közötti idilli csendet. – Akkor segítesz megszabadulni ettől a ruhakölteménytől? – kérdeztem mosolyogva, végig mutatva magamon, mire elnevette magát.
                    Persze – húzta végig a kezét a gerincemen. – Egyébként imádtam rajtad. De talán ruha nélkül jobban tetszenél – vigyorgott kajánul, mire én is elnevettem magamat.
                    Nem változtál – ingattam a fejemet.
                    Te viszont igen. Sokkal szebb vagy.
Lehúzta a ruhám cipzárját, a szekrény előtt állva pedig a megfelelő ruha után kutattam. Tanácstalanságomat ő is észrevette, majd a fejem mellett kihúzott egy feliratos felsőt, és egy farmerszoknyát hozzá.
                    Ezt vedd fel! – A ruhákkal a kezemben bezárkóztam a fürdőszobámba. Volt még egy lezáratlan ügyem aznapra, és nem valószínű, hogy bírtunk volna magunkkal, ha előtte öltözöm. Tartottam attól, hogy rávetem magamat.
                    Jana – hallottam meg a hangját néhány perccel később az ajtó másik oldalán.
                    Tessék?
                    Van itt valaki, aki beszélni akar veled.
                    Ki? – álltam meg a cselekvésemben.
                    Majd meglátod! Gyere!
                    Azonnal megyek! – szóltam ki, magamra kapva a pólómat, majd a magas sarkúmat is. A menyasszonyi ruhámat a kezembe fogtam, így léptem ki a szobámba. Nem ért váratlanul a jelenlévő férfi, tudtam, hogy ezen ma még túl kell esnünk, tisztázni a dolgokat. Ennyit megérdemelt, ha már faképnél hagytam az oltárnál.
Lehelyeztem az ágyamra a ruhát, majd megérintettem a vállát. Reméltem, hogy nem fog ordibálni velem.
                    Ne haragudj, de muszáj volt így lépnem.
                    Valahogy tartottam ettől. Tudtam, hogy nem fogsz hozzám jönni. Mégis reménykedtem. Már az eljegyzési partinkon, mikor felbukkant – intett fejével az ajtó fele, amerre Marco kiment. – Esélyem sem volt ellene.
                    Hidd el, szeretlek, de...
                    Őt jobban szereted – bólintott, majd megfordult. – Nem kell semmit sem mondanod. Remélem, hogy boldog leszel Vele. Megérdemled – mosolyodott el, de a szemei szomorúan tükröződtek.
                    Sajnálom, hogy így lett vége, de ez volt a legjobb lépés. Nem csaphattalak be – suttogtam.
                    Stílusos voltál – kacsintott rám, ezzel próbálta oldani a feszültséget. Sikerült is, hiszen hangosan felnevettem. – Én azt hiszem, megyek is – adott egy puszit az arcomra búcsúzóul, majd elindult kifelé. Három lépéssel előtte termettem, és megállítottam, hogy várjon még egy kicsit, ne távozzon olyan gyorsan.
                    Reinhard, várj egy kicsit! – tettem a kezemet a mellkasára, mire kíváncsian nézte a cselekvéseimet. Megfogtam a tenyerét, és belecsúsztattam a gyűrűt. – Ez a tiéd.
                    Megtarthattad volna.
                    Dehogyis. Legyen csak a tiéd. Köszönök mindent. Tényleg boldog voltam melletted. A lakásodból pedig a cuccaimat majd elhozom hétfőn.
                    Én is melletted. Rendben van – bólintott, majd másodszorra már hagytam, hogy elmenjen.


A nap erős sugarai már szinte égették a bőrömet, de jól esett ez a kis kikapcsolódás. Kettesben jöttünk el, ott hagyva a német nagyvárost, a hétköznapokat. Ki akartunk minden pillanatot élvezni a következő szezon előtt, így erre a legmegfelelőbb helyet választottuk, Ibizát.
Az első két napunk remekül alakult, élveztük a kettesben töltött időt. Felfedeztük a partot, napoztunk, kirándultunk, a nap részét pedig a vízben töltöttük. A harmadik napon meglepetés ért. Persze Marco csak vigyorgott mikor meglátta a barátait, ami zavart. Sorba mutatta be a 3 férfit és párjaikat, Mariot és barátnőjét, Trinát pedig csak két-két puszival üdvözöltem. Ettől a naptól kezdve a délutánt már a többiekkel együtt töltöttük lent a parton, mialatt jobban megismerkedtem velük. Leo, és Moritz együtt megunhatatlanok, Santana pedig egy vicces figura. Nagyon jól éreztem magamat velük, nem éreztem magamat kirekesztettnek.
Bár a Bajnokok Ligája döntőn ott voltam, mégsem csatlakoztam a csapattagok barátnőihez, és feleségeihez, nem akartam nagy feltűnést, így a bátyámmal látogattam el a meccsre. Az első perctől kezdve lelkesen szurkoltam a sárga-feketéknek, de sajnos az álom nem valósult meg. Könnyes arccal néztem, ahogy a bajorok ünnepelnek, míg a dortmundiak megtörten bámultak maguk elé. A legszörnyűbb még is a szerelmemet volt így látni. A szívem szakadt meg érte, alig vártam, hogy mellette legyek, hiszen tudtam, hogy nehéz ezt feldolgozni.
                    Bejössz velem a vízbe? – simított végig a hátamon, amitől megremegtem. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy el is felejtettem, hogy csak ketten fekszünk kint a parton, míg a többiek már a vízben ökörködnek.
                    Egy csókért cserében – mosolyogtam rá, amire nevetve teljesítette a kérésemet. Csókcsatánk után felkeltünk, majd a többiek után mentünk a vízbe. Kezünket összekulcsolva léptünk bele a tengerbe. A hűs víz kellemesen ért a bőrömhöz ebben a forróságban. Lassan merészkedtünk egyre beljebb, ahol Leo és Moritz egymást próbálták a víz alá nyomni, Santana pedig Mario haját fröcskölte, aki ezt sértődötten fogadta, és próbált visszavágni. A csajok egy gumilabdával dobálóztak, így feléjük vettem az irányt, csatlakoztam hozzájuk, míg Marco legjobb barátja segítségére sietett.
Nyugodtan, vidáman beszélgettünk, mialatt egymásnak passzoltuk a labdát, egészen addig, míg a srácok meg nem unták egymás szívatását, és csatlakoztak hozzánk. Ártalmatlannak tűntek, de sántikáltak valamiben. Hamar rá is jöhettünk, hogy miben. Sorban dobtak minket bele a sós vízbe, amiért 5 csúnya pillantást kaptak. Próbáltunk visszavágni, de túlerőben voltak. Fél óra kemény csata után megkegyelmeztek nekünk, így sértődötten indultunk el a partra. A napozás mellett döntöttünk.
Felvettem a napszemüvegemet, fellapoztam a kedvenc könyvemet, és olvasni kezdtem. Belemerültem a kalandregény olvasásába, ezért csak azt vettem észre, hogy a hideg víz rácsöpögött a hátamra. Felnézve megláttam barátom arcát, és egyből elmosolyodtam. Ahhoz képest, hogy megfogadtuk a csajokkal, hogy haragudni fogunk rájuk aznap, nekem nem sikerült.
                    Bekenjem a hátadat? – suttogta. Hallottam, ahogy a naptejes flakonról leszedte a kupakot, majd ahogy a hideg löttyöt a hátamra nyomja. Lassan kezdte el végigsimítani a bőrömön, minden érintése jó hatással volt rám. Beharaptam az ajkaimat a kényeztetéstől, legszívesebben letámadtam volna. De túl sokan voltak körülöttünk, így estig kénytelen voltam várni.
Néhány perc masszírozás után a bőröm beszívta a krémet, így oldalamra fordulhattam, vészesen közel kerülve hozzá. Ő pedig kihasználta ezt az alkalmat, és előre hajolva megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, és még közelebb vont magához.
                    Khmm – zavarta meg szerelmes perceinket a sötét bőrű brazil játékos, mire két csalódott, és vágyakozó pillantást kapott. – Galambocskáim, majd éjjel fent a szobában befejezitek – eresztett meg egy kaján vigyort, amire bemutattam neki, de ő csak folytatta a vigyorgást. – Szóval nem jöttök vissza a vízbe, kitaláltunk egy játékot? Este pedig elmennénk közösen bulizni valahova. Mit szóltok? – hozta fel a témát. Marcoval összenéztünk, majd bólintottunk. Beszaladtunk Santana mellett a vízbe, és csatlakoztunk a többiekhez. Kitalálták, hogy vízi csatát indítsunk. A csajokkal a srácok nyakába ültünk, egymást döntöttük le a vízbe, majd aki a legtovább fennmaradt az nyer. Vérre menő harcot vívtam Leitner barátnőjével, Lisával, végül pedig sikerült őket a vízbe döntenem. Utána összekerültem még Santanáékkal is, de őket már simán lenyomtam. A döntőmeccset Trina és Mario ellen játszottuk, végül döntetlen lett, mert egyszerre zuhantunk a vízbe.
Nevetések mellett hagytuk el a partot, hogy készülődjünk az esti partira. Néhány perces séta után beértünk a szállodába, ahol elkértük a kulcsainkat, lifttel pedig a megfelelő emeletre mentünk. Elfoglalva a zuhanyzót, közösen letusoltunk, ami igénybe vett egy kis időt, de egyikünk sem bánta. 8 órakor kapkodva kezdünk készülődni, és 10 perces késéssel értünk le fél 9-kor az épület elé a többiekhez. Szerencsére megjegyzést nem tettek, így közösen indultunk el az utcákon egy közeli szórakozó helyre. Leghátul sétáltunk ketten, míg ő átkarolta a vállamat, én pedig a derekát.
                    Tudod, gondolkodtam – hozta fel hirtelenjében.
                    Te olyat is tudsz? – vágtam rá egyből, amire sértődötten folytatta tovább az utat, és nem szólt hozzám. Puszit nyomtam az arcára, amitől megenyhült.
                    Nem, nem tud – szólt hátra vigyorogva Mario, így elnevettem magamat.
                    Kösz, haver. Most fordulhatsz is előre. Épp magánbeszélgetést folytatunk.
                    Persze, azért beszélsz hangosan – bólogatott barátja mindentudóan, de azért előrefordult.
                    Szóval min gondolkodtál? – kérdeztem rá kíváncsian.
                    Összeköltözhetnénk – bökte ki végül, amivel teljesen meglepett. Nem számítottam semmi ilyen lépésre. Tény, hogy sokat voltam nála, mióta összejöttünk, de azért még egy hónapja sincs, hogy együtt vagyunk.
                    Nem gyors ez egy kicsit? - sandítottam rá, így mindketten megálltunk.
                    Úgy gondolom nem – rázta meg a fejét, majd belekezdett a magyarázatba. – Mindketten ismerjük egymás hóbortjait, szokásait. Miután elkezdődött a szezon, kevesebb időnk lenne találkozni, de így minden megoldódna. Gondold át! Szeretlek, és tudom, hogy menne nekünk. Biztos vagyok magunkban – nézett rám őszinte szemekkel, mire mosolyra húzódtak az ajkam. Imádtam, ahogy beszélt. Teljesen meggyőző volt. Igaza volt. Néha van, hogy kockáztatni kell.
                    Azt hiszem mindent elmondtál helyettem. Vágjunk bele! – csókoltam meg, amit vigyorogva fogadott.
Kézen fogva siettünk a többiek után, hogy felejthetetlenné tegyük ezt az estét, és az elkövetkezendő pár napot...


2 évvel később

Izgatottan sétáltam a szobában, amikor lentről gyerekkacaj zavart meg. Egyből kinyitottam az ajtómat és a lépcső tetején állva figyeltem, ahogy életem két legfontosabb pasija ott állt a folyosón. A vőlegényem éppen magyarázott a 9 hónapos kisfiúnknak. Szívmelengető látványt nyújtottak. Mosolyogva sétáltam le a lépcsőn. Boldog voltam, és szerelmes. Néhány óra múlva pedig már feleség is leszek, amiről már kiskoromtól fogva álmodtam.
                    Nézd Mattias, itt van anyuci – magyarázott a kisgyermeknek, miután észrevett. Szemei huncutul mosolyogtak, szavaiból pedig áradt a szeretet. El sem hiszem, hogy ezzel a férfival fogom összekötni az életemet!
                    Sziasztok! – köszöntöttem egy hosszú, forró csókkal, a kisfiamnak pedig puszit nyomtam a homlokára. Átvettem tőle a kisembert, aki nevetve gügyögött nekem. – Hogy-hogy itt vagytok? Heidi kinyír, ha meglátja, hogy esküvő előtt itt vagy.
                    Elhoztam a fiatalurat, így egy indokot találtam arra, hogy láthassalak – suttogta halkan, de nem járt szerencsével, ugyanis az unokatestvérem megjelent. Füstölgő tekintettel nézett a focistára, amitől nevetnékem támadt. Számítottam rá, hogy egyszerre rázúdítja a mérgét, így hátrébb léptem, és onnan figyeltem az eseményeket.
Az unokatestvéremet bíztuk meg az esküvő szervezésével, amit ő szívesen el is vállalt. Annyira komolyan vette, hogy néha már azt hittem kezd beleőrülni. Az utóbbi hetekben már másról sem lehetett vele beszélgetni, ezért is vártuk, hogy lemenjen az egész ceremónia.
                    Marco Reus, mit mondtam neked? Ezt az egy napot igazán kibírhattad volna már. Néhány óra múlva látjátok egymást, most húzd kifelé a házból a seggedet, és menj öltözködni, vagy magam rugdoslak kifelé! – kezdett bele a szövegébe.
Marco segélykérően nézett rám, de csak vállat rántottam. Egy szeretleket suttogtam, ő pedig hátrálni kezdett a házból, menekülve Heidi elől, aki folyamatosan mondta a magáét. Mosolyogva magyaráztam a kisfiamnak, aki nagyokat kacagott, mintha tudná, hogy az apukája bajban van. Röpke 3 perc hadakozás után Heidi bezárta az ajtót Marco után, majd csúnyán rám nézett.
                    Te még itt vagy? Irány a szobádba, még a hajadat meg a sminkedet is meg kell még csinálni! De hol van a húgod?! – töprengett hangosan.
                    Itt vagyok – jelent meg mögötte Nora, így az ijedtségtől megugrott.
                    Nyomás felfelé! Sok dolgunk van – mutatott a lépcső felé, mi pedig megadóan elindultunk felfelé. – Várjunk csak Mattival mi lesz?
                    Fél óra múlva megérkezik Trina, ő fog rá vigyázni – magyaráztam neki türelmesen, amire aprót bólintott. Felsétáltunk a szobámba, a kisfiamat beletettem a járókába, és hagytam, hogy a húgom neki eshessen a hajamnak és a sminkemnek.
Már a hajamat igazgatta, amikor befutott Trina. Haja lágy loknikban omlott a vállára, kissé feltűzve, sminkje pedig egyszerű, de mégis gyönyörű volt. Ruháját lerakta az ágyamra, majd kezébe vette az addig egyedül játszogató kisfiamat, és el is tűntek a szemem elől. Nora végig a fülembe csacsogott, csak mondta, és mondta. Mégsem tudtam rá figyelni. Az izgalom egyre jobban rám tört, és már az esküszövegemen gondolkodtam. Semmi nem jutott eszembe.
Az a néhány óra gyorsan eltelt, és már a menyasszonyi ruhámban ültem a tükör előtt egyes egyedül. Mindenki elment öltözni, vagy az utolsó simításokat elvégezni.
Nem bántam, mert jól esett a magány. Végig gondoltam az elmúlt 3 évet. Ugyanitt kezdődött minden, ugyanebben a házban. Az unalmas eljegyzési parti, a karácsony, a szülinapozások, az esküvői készülődésem, az hogy ott hagytam Reinhardot az oltárnál, majd mikor tisztáztunk itt mindent. A nyaralás, ahol megkérte, hogy költözzünk össze, a fél évvel későbbi karácsony, mikor kiderült, hogy terhes vagyok, majd mikor tavaly nyáron eljegyzett. Tökéletes volt az életem, jobbat nem is kívánhattam volna magamnak abban a pillanatban.
Gondolatmenetemből apukám szakított ki azzal, hogy ideje indulni. Ugyanabba a templomba mentünk, mint 2 évvel ezelőtt, de itt teljesen más volt a helyzet. Már nem voltam bizonytalan, nem akartam megszökni, teljesen biztos voltam a döntésemben. Mellette akartam lenni, támogatni és életem végéig szeretni.
Hosszú óráknak tűnt az a néhány perc, míg a templomba értünk. Izgatottan szálltam ki az autóból, majd apába karolva elindultam befelé. Amint az ajtóhoz léptünk, megszólalt a jól ismert zene, apa pedig biztatóan rám mosolygott. Együtt lépkedtünk a sorok között, ahol már csak egy dolog lebegett előttem: a pap mellett álló vőlegényem.
Féloldalas mosolyával ismét elcsábított, és boldogan mosolyogtam rá. Azt a néhány métert villámgyorsan megtettük, így máris összekulcsolhattuk az ujjainkat. Szerelmesen néztünk a másikra, majd a pap felé fordultunk, és elkezdődhetett a szokásos ceremónia. A szöveg nem kötött le, csak azt vártam, hogy végre a kérdéses részhez jussunk. Természetesen elismételtünk minden szöveget, majd mikor feltette a megfelelő kérdést, egyből rávágtuk a választ. Aztán Marco esküje következett. A szemembe nézett, a szavai viszont könnyeket csaltak a szemembe.
A Thousand Years
                    Mindig tudtam, hogy fontos része leszel az életemnek. Most pedig itt állunk már egy családként. Egyet tudok, sosem akarom, hogy ez véget érjen, és hiszem azt is, hogy nem fog véget érni. Szeretlek, és ez az érzés nem fog elmúlni. Benned megtaláltam mindent, amire szükségem van, a lelki társat, a legjobb barátot, a támaszt és a szerelmet. Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél, hogy mindig engem szeress. Mert én mindig szeretni foglak.
Könnyes szemmel kezdtem bele az én eskümbe, és összeszedetten kezdtem beszélni, pedig mást vártam magamtól.
                    Vannak pillanatok az életben, amikor kereszteződésben találjuk magunkat. Ez félelmetes, zavaros térkép nélkül. Ám ezek sokszor segítenek nekünk kiigazodni érzéseinken. Életem legjobb döntése volt, mikor azon a napon meghallgattalak, és megbocsátottam. Most már tudom, hogy melletted a helyem, melletted igazán önmagam lehetek. Ismerjük már egymás minden rezdülését, tökéletesen passzolunk. Most pedig itt állok, menyasszonyi ruhában, és a legboldogabb ember vagyok. Menthetetlen vagyok, Marco Reus. Menthetetlenül beléd szerettem.

2 megjegyzés:

  1. Szija!
    Én ma találtam az oldaladra és olvastam ezt a történetedet. Nagyon tetszett. Volt olyan része, mikor libabőrös voltam, mert olyan szépen írtál! Szóval nagyon élveztem és köszönöm, hogy megírtad!
    Kata

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen a kedves szavakat! Én köszönöm, hogy elolvastad!

      Ölel,
      Vivian

      Törlés