2016. augusztus 5., péntek

Elveszve


Sziasztok!

Magamhoz képest meglepően hamar hoztam a következő írásomat. Ez a novella sem egy mai darab már, még egy novellaversenyre készítettem, amit egyébként meg is nyertem annak idején. A napokban megfogalmazódott bennem egy rövid F1-es szösszenet is, így a következő bejegyzés valószínűleg az lesz majd.
Addig is jó szórakozást kívánok Marco Reus újabb kalandjához! Természetes ez is csak fikció.

Vivian


Elveszve

Troublemaker
Nincs annál kellemetlenebb érzés, mint amikor az ébresztőórád hangja felkelt édes álmaidból. Már pont készülne álmaid pasija megcsókolni, de annak az idegesítő kis tárgynak sikerül a nagy pillanatodat elrontania.
Csukott szemmel akartam kitapogatni az órát, hogy elhallgattassam és ismét kellemes tudatlanságba kerüljek. Számításaimat az ajtó csapódása húzta keresztbe, így kénytelen voltam morogva a fejemre húzni meleg takarómat. Álomvilágba azonban már nem térhettem vissza. Húgom sikoltozása percek múlva már a fülemben csengett, rám nehezedett teljes testsúlyával, ami kicsit sem volt jó érzés. Remekül indult ez a napom is!
Laura, örülnék annak, ha végre leszállnál rólam! – nyögtem ki nagy nehezen egy értelmes mondatot. Szerencsémre megértette, és megkímélt az összelapulás fájdalmától. Óriási mosollyal az arcán ült az ágyamra, és csak bámult. Felvont szemöldökkel próbáltam megérteni miért is van jó kedve, de akármennyire erőltettem agysejtjeimet, semmi nem jutott eszembe. – Elmondanád, miért van ilyen jó kedved?
Megkaptam a születésnapi ajándékomat, és segítened kell! – csacsogott lelkesen. Szemforgatva keltem ki az ágyból, és céloztam meg a szekrényt. Alig néhány lépést kellett csak megtennem, de így is sikerült többször is megbotlanom a rendetlenségben. Igazán lusta természet voltam, ami a szobám berendezésén is megmutatkozott. Kék falaimon poszterek, és képek lógtak, íróasztalomat, szekrényeimet eltakarta a rumli. A könyvespolcaimon a CD-k, a DVD-k és a könyvek rendezetlenül hevertek, hatalmas ágyam pedig tele volt dobálva kedvenc sportmagazinjaimmal.
Mit tettél? – sóhajtottam fel, míg sikerült egy fekete farmernadrágot előhalásznom a szekrényem mélyéről. Jó testvérként nekem kell Őt kihúznom a bajból, mint mindig. Teljesen különböztünk mind természetileg, mind külsőleg. Engem szőke hajjal és kék szemmel ajándékoztak meg, míg Őt barna hajjal és zöld szemmel. Mint a tűz és a víz. De ha szükség volt rá, egymást bármiben segítettük.
Nem csináltam semmit – vont vállat. – Anya és apa elmondta a születésnapi ajándékomat, de egy feltétellel valósulhat meg, ha Te is eljössz velem – magyarázott, de számomra még mindig nem volt világos. Olyan sejtelmesen beszélt, hogy nem sikerült megfejtenem szavait.
Még mindig nem értem. Ne kelljen már mindent kihúzni belőled!
Két jegyet kaptam a Dortmund-Napoli Bajnokok Ligája meccsre, és el kell kísérned jövő héten – a mondatra az ütő is megállt bennem. Én? Egy Dortmund meccsen? Legrosszabb rémálmaimban sem. Teljességgel képtelenség.
Felejtsd el! Én biztosan nem fogom megnézni a Dortmund meccsét! – fordultam felé.
De Tina…
Nem, erre biztosan nem veszel rá – ráztam a fejemet, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Bár Dortmundban éltünk, nem rajongtam a helyi nagycsapatért, sőt a nagy rivális, Bayern Münchenért dobogott a szívem. Barátaim és családom rossz szemmel nézték rajongásomat, én voltam a család „fekete báránya”. Ez viszont cseppet sem érdekelt. Imádtam nézni minden egyes meccsüket, rajongtam Schweinsteigerért és Lahm-ért.
Ezer éve rágtam már a szüleim fülét, hogy had mehessek el Münchenbe egy Bayern mérkőzésre, de mindig leszavaztak. Most pedig az alig 15 éves húgom kapott két jegyet kedvenc csapatának mérkőzésére. Igazságtalannak tartottam, hiszen én már a nyáron letettem az érettségit.

Egy teljes hétig tartott, míg a családom győzködött, de belementem, hogy ott leszek azon a meccsen. A mérkőzés napján Laurát kivették a suliból, én pedig úgy döntöttem, egy napot megengedhetek magamnak, és lóghatok az egyetemről. Délig aludhattam, amire már nagyon is szükségem volt. A leányzó egész délután be volt zsongva, és mikor készülődnünk kellett, ő már egy órával előbb végzett.
Percekig álltam a szekrényem előtt, miután előhalásztam egy sötét farmert és egy zöld hosszú ujjú felsőt, amihez fekete sálat társítottam. Hajamat összekötöttem, arcomra pedig egy átlagos sminket tettem fel. A lehető leglassabban kerestem elő szürke bokacsizmámat és a táskámat, hogy a legszükségesebb dolgaimat elpakoljam. A szülinapos idegesen rontott be a szobámba, de mikor megláttam, elkapott a nevetés. Tetőtől talpig sárga-feketébe öltözött, nyaka köré egy BVB sálat tekert, fekete bőrkabátja alatt pedig Reus 11-es meze díszelgett. Meg sem lepődtem, hiszen kedvenc szőkéjéről naphosszat tudott magyarázni, ami engem már az őrületbe kerget.
Igyekezz már Tina, kérlek! El fogunk késni – aggodalmaskodott, pedig még bőven volt időnk.
Jól van, sietek. Segíts megkeresni a szürke bőrkabátomat, és már készen is vagyok – adtam ki számára a parancsot, így percekkel később diadalittas mosollyal vágta hozzám a ruhadarabot.
Indulhatunk?
Menjünk – biccentettem rá.
Elköszönve szüleinktől, egymás mellett haladva lépünk ki a családi ház ajtaján, majd a legközelebbi közlekedési eszköz megállója felé vettük az irányt. Több mint fél órás utazás után megkönnyebbülten szálltunk le a buszról pár saroknyira a Signal Iduna Parktól. Rengeteg hazai szurkoló mellett haladtunk el, akik már vidáman skandálták a csapat nevét. Lau egyre izgatottabb lett, ahogy sorban álltunk és vártunk a bejutásra.
Egy órával később már a nézők soraiban ültünk, várva arra, hogy a maradék rövidke kis idő leteljen. Elbeszélgettük az időt, majd mikor felcsendült a Bajnokok Ligája himnusza, elcsendesedtünk. Megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyok, csak a játékra koncentráltam. Elragadott a dortmundi szurkolók hangulata, és azon kaptam magamat, hogy a csapatért szorítok. A húgom több ezer társával együtt énekelve ünnepelte Reust, mikor belőtte a megérdemelt büntetőt. Csak elmosolyodtam, de belül felkeltette a kíváncsiságomat.
Annyira belemerültem a meccsbe és titkon az Ő bámulásába, hogy csak az tűnt fel, hogy a bíró lefújta az első félidőt. A szünetben a twitteremet bújtam, míg Lau magamra hagyott. Két üveg ásványvízzel tért vissza, pont a második felvonás kezdetére. Legnagyobb örömömre tovább legeltethettem a szememet a németen. Persze, senkinek nem vallottam volna be, de tetszett. Élőben sokkal jobban nézett ki, mint tévéképernyőn keresztül. A haja most is tökéletesen be volt állítva, a sárga-fekete mezt pedig mintha rá szabták volna. Látszott minden mozdulatán a profizmus, hogy meg akarja nyerni a mérkőzést, csak a játékra figyelt. Csak egy szó illet rá: tökéletes. Számomra az volt.
Mikor hatvan perces játék után gólpasszt adott, szolidan megtapsoltam. Aznap nem lehetett a Dortmundot megtörni és térdre kényszeríteni. Ők uralták a mérkőzést, esélyt sem adva a nápolyiaknak.
Csalódottan figyeltem, ahogy az utolsó percekben felcsendült a cserét jelző sípszó, és a táblán megláttam a 11-es számot. A szurkolókkal együtt én is felállva tapsoltam, hiszen megérdemelte.
Tina, jól vagy? – kuncogott a testvérem, amikor visszaültünk a helyünkre. Belekortyoltam a vizembe és csak vállat vontam. Nem kell értenie a miérteket, senkinek sem.
Természetesen – válaszoltam elgondolkodva. Vajon eddig miért utáltam annyira a játékost? Talán csak ítélkező voltam az irányába, mert itt játszik.
Megtapsoltál egy dortmundit. Biztos, hogy beteg vagy – húzta tovább az idegeimet.
Csak maradj csendben, és nézd a meccset!
A párharc a továbbiakban már nem tudott lekötni. A telefonomat bújtam, és ahol csak tudtam, bekövettem a játékost. Megmozgatta a fantáziámat, és mindent tudni akartam róla. Egy kissé talán beteges és fanatikus dolog, de ezt száműztem a gondolataimból.
A honfitársaink a szektorunk előtt köszönték meg elsőként a támogatást a mérkőzést végét jelentő hármas sípszó után, amit mi is végignéztünk.
Egy óra is beletelt mire a tömeg elindult kifelé a stadionból. Együtt indultunk meg az emberekkel, hogy a hazafuvarozó aznapi utolsó buszt elérjük. Lau előttem haladt, míg én próbáltam lépést tartani vele és nem elkeveredni. Sosem jártam még itt, így nem találtam volna meg a helyes irányt. Semmi érzékem sincs a labirintusokban.
Természetesen, ahogy az lenni szokott, a szerencse most sem állt mellém. Pillanatok alatt történt, hogy szem elől tévesztettem a karcsú alakot. Mintha beleolvadt volna a sárga-feketébe öltözött hömpölygő sorokba. Kétségbeesetten kutattam a szemeimmel, de a szurkolók csak messzebb sodortak ismeretlenebb folyosókra. Idegesen pillantottam körbe. A közelben felbukkant a mosdót jelző tábla, így oda menekültem. Meglepetésemre teljesen üres volt. Mit is vártam? Mindenki hazaféle veszi már az irányt.
A fehér csempe szinte világított a lámpa fényében, a fekete ajtók és mosdók tökéletes összhangot alkottak. Minden pont úgy volt elhelyezve, ahogy kellett. Tisztább volt, mint a régi iskolám mellékhelyiségei, de megmerem kockáztatni, hogy bármelyik háztartással felvehetné a versenyt.
A telefonomat előhalásztam, majd tárcsázni kezdtem a kiskorú családtagomat, de nem vette észre. Dobtam egy informáló üzenetet a számára, majd kilestem az ajtón. Az emberek már nem lézengtek, csak távolról hallatszott a fanatikusok hangja. Kilépve a folyosóra jobbra-balra nézelődve próbáltam kitalálni a helyes irányt. Ilyenkor örültem volna egy tájékoztató táblának, vagy hasonlónak.
Találomra indultam el az egyik irányba és reméltem, hogy innen sikerült visszakeverednem a nézőtérre, talán onnan könnyebben kijuthatnék. Hosszú percek múlva tudatosult bennem, hogy a tervemnek lőttek. Csak bolyongtam a folyosókon, de a kiutat nem találtam. Vissza sem fordulhattam, hiszen nem jegyeztem meg az útvonalat. Az egyik sarkon befordulva sikerült egy hangosabb, zsúfoltabb folyosóra érkeznem, ahol tartózkodott néhány ember, akiktől segítséget kérhettem. Kicsit félve, de elindultam az irányukba, hogy valakit megszólítsak. Arra viszont nem számítottam, hogy előtte engem fognak felszólítani.
Kisasszony! Kisasszony! Álljon meg! – hallottam meg egy ijesztő hangot egy harmadik folyosóról. – Arra nem mehet! Nem hallja?!
Mit sem törődve a figyelmeztetésével, tempót váltottam és rohantam előre. Nem akartam, hogy elkapjanak. Ki tudja, hogy mit kapnék érte és nem is jött volna jól. Már volt egy figyelmeztetésem tavaly a rendőrségtől, mikor összebalhéztam egy drogos sráccal. De mentségemre legyen, hogy nem én kezdtem. Elborult az agyam, mert lealacsonyítóan beszélt velem. Nem tehetek róla, hogy nem bírom elviselni az ilyen embereket.
Álljon meg! Álljon meg! – rohant utánam a kigyúrt szekrény. Szerencsére sikerült pár méter előnyt szereznem, pedig utáltam futni. Mégis rá voltam most kényszerítve. Ilyen is csak velem történhetett meg. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt a rendőrségen kötök ki…
A következő folyosóra érve lassítottam kicsit, míg hátra fordultam ellenőrizni a terepet. Hallottam a visszhangzó lépteket, így előre pillantottam, de már késő volt. Egy ismeretlen mellkasba ütköztem, és ha a reflexei nem lettek volna ilyen jók, mindketten a földön kötünk ki.
Kifújtam a benntartott levegőt, és a kezeire pillantottam, amik még mindig a derekamat ölelték szorosan. Valamiért nem zavart, inkább megnyugtatott az érintés. Lassan emeltem fel a fejemet, és végre ránéztem az áldozatomra. A vér is megfagyott bennem, ahogy a felismerés belém villant. Hirtelen azt hittem rosszul leszek… Ott állt tőlem alig néhány centiméterre és engem bámult zöldes szemeivel. Csak engem… Mindent elűztem abban a pillanatban, mikor találkozott a pillantásunk. Órákig képes lettem volna bámulni azokat a gyönyörű szemeket.
A vonásait tanulmányoztam, mikor eljutott a tudatomig, hogy talán túlzásba estem. A fülemben ismét felcsengett az üldözőm hangja, így a legközelebbi ajtó felé igyekeztem. Kicsit nyugodtabban léptem be a sötét helyiségbe. Sikerült magamból bolondot csinálni egy focista előtt. Gratulálok Martina!
Már kezdtem volna a fejemet a falba verni a beégésem miatt, mikor hirtelen kinyílt az ajtó és feltűnt előttem a férfi magas alakja. A fény körbeölelte alakját, ezzel jobb látásviszonyt is biztosított számomra. Még mindig a mezét viselte, haja kicsit csapzottan állt szanaszét, ami még vonzóbbá tette. Kicsit dühösen meredt rám, amitől összehúztam magamat.
Egy bocsánatkérést igazán kinyöghettél volna – támadt nekem egyből. Összehúzott szemekkel bámultam rá, majd leesett miről beszél. Az előbb a nagy rohanásban szegényt majdnem fellöktem, én pedig úgy viselkedtem, mint egy idétlen tini lány. Köze sem volt az én problémámhoz. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen.
Nagyon sajnálom – találtam meg a hangomat, és kértem egyből bocsánatot. Amilyen gyorsan csak tudtam becsuktam az ajtót, ami által teljes sötétség borult ránk. Ő ezt persze nem bírta sokáig, így pillanatok alatt világosság töltötte be a helyet. Még mindig engem méregetett, ami elég zavaró volt. – Tényleg sajnálom, figyelmetlen voltam.
Miért zártad be az ajtót? - hagyta figyelmen kívül a bocsánatkérésemet. A kíváncsisága nagyobb volt, mint gondoltam. Hangjából nem gúnyt és számonkérést vettem ki, hanem érdeklődést. Vajon komolyan kérdezi, vagy csak udvarias? Esetleg szerepet játszik, és mindent tud? Talán már találkozott a biztonsági őrrel, és rájöhetett ki vagyok. Mehetek a hűvös rácsok mögé…
Ez komplikált – hajtottam le a fejemet. Nem akartam az orrára kötni, hiszen nem ismertem.
Ha már itt vagyok, elmondhatod. Nem vagy bérgyilkos, ugye? – próbálta oldani a hangulatot, ami többé-kevésbé sikerült is neki. Egy apró mosolyt sikerült kicsalnia belőlem, de aztán el is komorodtam.
Nem, nem foglak megölni, még ha nem is kedvelem a csapatodat – csúszott ki a számon. Hirtelen még magam is meglepődtem, így a kezemet a szám elé szorítottam. Mindig őszinte ember voltam, emiatt sokszor is kerültem bajba.
Ezt most nem hallottam meg, jó? – kérdezett rá kedvesen. Meglepődtem mennyire közvetlen. Nem volt kötelessége itt lenni velem, már rég itt hagyhatott volna, mégsem tett egy lépést sem. – De akkor azt nem értem mit keresel itt? Talán olasz szurkoló vagy? – a kérdésére egyből felnevettem. Én, mint olasz szurkoló? Még csak az kéne.
A testvérem odáig van értetek, és nekem kellett kijönni vele – válaszoltam, de magamat sem értettem miért osztottam meg ezt vele. – Egyébként utálom az olaszokat – morogtam.
Ó, értem – bólogatott. – Akkor azt elárulod, hogy kinek szurkolsz? – érdeklődött. Nem hittem, hogy a játékosok ennyire szimpatikusak. Gonosz mosolyra húzódott az ajkam. Kíváncsi leszek a reakciójára, mikor kiejtem azt a két szót, amit egyik Borussia játékos sem akar hallani.
Bayern München – húztam ki magam büszkén. Azt a reagálást sosem fogom elfelejteni. Arcáról leolvadt a mosoly és szótlanul vizslatott.
Inkább ne kérdeztem volna – sóhajtott.
Látnod kellett volna az arcodat – nevettem el magamat. Az ő szája is mosolyra húzódott. Hirtelen elkomorodtam, és kicsit hűvösebb hangon folytattam. – Nyugodtan mehetsz a dolgodra. Megleszek itt.
Jól érzem magamat, köszönöm. És még mindig nem jöttem rá, hogy kerülsz ide. A kigyúrt pasasok nem nagyon engednek be ide külsősöket – erre a mondatra a torkom összeszorult. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt, de nem árultam volna el magamat.
Hát…
Beletaláltam, ugye? – ráncolta össze a homlokát. Eszméletlenül jól állt neki. Az egyik szekrénynek dőlt, én pedig szemben álltam vele. Nem is tudtam mit mondhatnék. Pillanatnyi habozás után úgy döntöttem belekezdek, hiszen mit veszthetek. Talán még segíteni is tud kijutni innen, élve.
Hát, ig… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kinyílt az ajtó. Nem tudom mi vezérelt, de egy pillanat alatt a német előtt termettem és megcsókoltam. Hatalmas bátorság kellett hozzá, de reméltem így a látogató elmegy és megúszom az egészet. Elég nagy bajban voltam.
Marco-t sikerült meglepnem. Rosszul fogalmaztam, lesokkoltam. Gyorsan elszakadtam ajkaitól, és kicsit megjátszottam magamat, ahogy az ajtó felé fordultam. Egy ismeretlen férfi állt ott, de nem a biztonsági őr. Ez kicsit megnyugtatott, aztán eszembe jutott az előző egy perc. Elvörösödtem. Legszívesebben elbújtam volna szégyenemben. Belül mégis újra megtettem volna. Csábítóan hívogattak ajkai, ám inkább nem néztem rá.
Bocsánat! – mentegetőzött az ismerősnek tűnő fazon, majd Reus felé fordult. – Haver, mindenki téged keres. Viszont megmondom, hogy dolgod van – vigyorodott el. – Nem is tudtam, hogy van barátnőd.
Mi nem is… – kezdtem bele, de Reus közbe vágott.
Nem kötök mindent az orrodra Kevin – magyarázott a srácnak. Meglepett, hogy nem sodort bajba, hanem inkább kiállt mellettem. Ahogy végignéztem a Kevinnek nevezett srácon, rájöttem honnan is olyan ismerős. Ő a hazaiak egyik középpályása, akitől minden rangadón a falra mászok. – És most, ha megbocsátasz épp beszélgettem, öhm…
Tinával – segítettem ki egyből, nehogy feltűnő legyen. Sokkal jövök én már a focistának, az biztos.
Már itt sem vagyok – csukta be az ajtót a férfi. Beállt köztünk az a kínos csend. Nem mertem ránézni, nem is tudtam mit mondhatnék. Végül csak erőt vettem magamon.
Bocsánat, csak… tényleg bajban vagyok – nyögtem ki.
Azt hiszem leesett. Tudod, nem mindennap csókol meg egy ismeretlen lány – oldotta a feszültséget, engem mégsem nyugtatott meg. Mit is gondolhat most rólam? – Már tényleg elmesélhetnéd a dolgokat.
Bevallom őszintén: eltévedtem. Húgommal igyekeztünk kifelé a stadionból, a tömeg elsodort, majd rossz irányba indultam el. Egy biztonsági őr követett, előle rohantam. Nem lenne jó, ha bajba kerülnék és elkapnának. Volt már dolgom a rendőrséggel – motyogom zavartan, amin felnevetett. Csak úgy kinevetett. – Mi olyan vicces? – húztam fel a szemöldökömet.
Nehéz kinézni belőled, ennyi az egész – vonta meg a vállát.
Azért csókoltalak meg, mert azt hittem az üldözőm nyit be. Bocsánat, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – pillantottam zöld szemeibe.
Nem zavar. Adtál most pletykát az öltözőbe. Híresztelhetem, hogy mennyire szeretlek? – vált ismét komolytalanná. Kellemes csalódás volt a srác. Nem volt elszállva magától, csak mert sikeres. Újabb jó pont a számlájára.
Csak nyugodtan. De azért, ha az eljegyzést tervezed, majd szólj, oké? – poénkodtam vele. A feszültség egyből elszállt a négy fal közül, úgy viccelődtünk egymással, mint két barát, akik régóta ismerik egymást.
Mindenképp – kacsintott rám. Percekig képes lettem volna még itt maradni vele, de már ideje volt kijutnom onnan, hogy valahogy hazajussak. Nem volt más lehetőségem, még egy szívességet kellett tőle kérnem.
Lehetne még egy utolsó kérésem? – néztem rá kiskutya szemekkel. Csak remélni tudtam, hogy beválik. Csak elmosolyodott. – Segítesz kijutni ebből a börtönből?
Sejtettem, hogy ezt fogod kérdezni. De lásd, hogy milyen imádnivaló vagyok, kijuttatlak rendőrautó nélkül – ugratott, de ezzel nem ért el sikert. – Vicceltem, segítek.
Köszönöm – hálálkodtam.
De azt tudod, hogy jössz nekem eggyel, ugye?
Tudom – bólintottam. – Ha szükséged lesz rá, felhasználhatod.
Szó nélkül sétálunk egymás mellett, míg többen megbámulnak. A biztonsági őr morcos képpel méregetett, de csak rámosolyogtam fölényesen. Ezt a csatát én nyertem.
Egészen hamar eljutottunk a szabad eget jelző folyosóig. Nem akartam kínos búcsúzkodást, így minél előbb túl akartam rajta esni. Talán holnapra már nem is fog rám emlékezni. Ki tudja? Az biztos, hogy számomra felejthetetlen nap lesz.
Minden bátorságomat összeszedtem és nyomtam az arcára egy puszit. Távolabb léptem tőle, ő pedig kedvesen bámult rám. Még utoljára végigjártattam szemeimet rajta, és elraktároztam minden képkockát a fejemben. Ennyit megérdemeltem a mai napon.
Köszönök szépen mindent! – mosolyogtam rá.
Szívesen – viszonozta mosolyomat. Már épp indultam volna a hátsó parkolóba, mikor utánam szólt. – Elárulod a nevedet?
Martina Kranich – fordultam vissza egy pillanatra. – Ha szükséged van egy szívességre, találj meg! – kacsintottam rá. Még mindig engem bámult, de erőt vettem magamon és elindultam a buszmegálló felé. Nem vártam, hogy egy napon felbukkan a házunknál, de mindenképp jól esett a kedvessége.
Tökéletes estém volt, találkoztam a Dortmund 11-esével és kellemeset csalódtam benne. Kihúzott a bajból és segített kijutni. Már nem is bánom annyira, hogy így elkeveredtem a tömegben. Elveszettnek lenni nem is olyan nagy tragédia, ha Marco Reus társaságába kerül az ember. Egyszer talán ismét összetalálkoznak útjaink…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése