2017. augusztus 28., hétfő

Félelem



Sziasztok!

Pár hete tértem vissza egy bejegyzéssel, amiben szót ejtettem nektek a múltról, a jelenről és egy kicsit a jövőről. Ez a novella még akkor fel sem merült bennem. Váratlanul toppant be az életembe, egy kánikulával és stranddal fűszerezett napomon. De a váratlan, nem mindig rossz. Szívből remélem, hogy ez a novella sem lett az. Talán egy kicsit klisé, de manapság már mindenben van egy kicsi, nem igaz? Nem is szeretném sokáig rabolni az időtöket, hamarosan újra jelentkezem, addig is, 
jó szórakozást a legújabb és legfrissebb novellámhoz!

Vivian



Félelem

Félek én is, sok mindentől. És a rettegés nagy zavart támaszt az ember fejében. Félek a gyávaságtól, az ember az életével fizethet érte... és többnyire másvalakinek az életével. Félek az elvesztegetett időtől, hisz oly rövid az élet.
(Danielle Steel)


Hush
Chantel Lefevre sok mindentől félt. Félt kezdeményezni a másik nem felé. Félt busszal utazni. Félt biciklire ülni. De leginkább a kudarctól félt. Nem akart sem magának, sem a környezetének csalódást okozni.
A szülei és a testvérei már rég nem rá figyeltek, ezért hangos sóhajjal adta tudtukra mennyire elege van belőlük. A napszemüvegét a vizes fürdőlepedőjére dobta, és mezítláb indult el a kissé kopár, száraz füves területen, miközben a fakó napozóágyakat és padokat, a földre leterített plédeket és a felállított sátrakat kerülgette.
Pár perc séta után ért ki a forró, macskaköves járdára, ahol több vizes lábnyom adott tanúbizonyosságot az előtte elhaladó emberekről. A dél-franciaországi strand szinte minden négyzetcentimétere megtelt fürdőző családokkal, baráti társaságokkal, nyaraló turistákkal és idős házaspárokkal, akik a vízparton próbálták átvészelni a már szinte kibírhatatlan kánikulát. Napok óta 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, ami megterhelte az emberi szervezeteket. Csak a strandokon és a hűs, légkondicionált szobákban lehetett ezt az időszakot túlélni.
Családja bizalmatlansága felélesztette a leányzóban szunnyadó küzdőt. Csak azért is megmutatja, hogy ő igenis képes megtenni bizonyos dolgokat. Meg fogja mutatni, hogy valahol mélyen még emlékszik arra az érzésre, amikor gyerekként a medence habjait szelte.
Sosem szeretett úszni. Gyűlölte az úszásórákat, hiszen ő volt a csoportban a legügyetlenebb, mindig úgy érezte, hogy semmi tehetsége és érzéke az úszáshoz. A többiek sokszor kinevették, és hiába kedvelte az edzőjét, nem volt nyomós oka, hogy 1 év bénázás után folytassa az órákat. S ha ez nem lett volna elég ok, mindig ő volt az, aki utoljára ment haza, hiszen már akkoriban is olyan vastag haja volt, aminek a szárítása nem 5 percbe telt.
Azt a medencét vette célba, ahol a legkevesebben voltak. Mielőtt a lábmosóba tette volna a lábát, megállt egy pillanatra. Tudta, hogy először fel kellene frissítenie a felhevült testét a medence mellett található zuhanynál, de a bizonyítási vágy minden józan gondolatot kiűzött a fejéből. A vészcsengő az agya távoli zugában megszólalt, de ő makacs módon nem figyelt erre.
Magabiztosan lépkedett a medence szélén található lépcsőn, miközben azon sajnálkozott, hogy családtagjait nem rángatta magával. Szerette volna látni döbbent arcukat, amikor meglátják, hogyan szeli oda-vissza a habokat.
Az utolsó lépcsőfokon állva készült beljebb sétálni a mélyebb részre, de hirtelen eltűnt a lába alól a medence érdes felszíne, és körbevette őt a végtelennek tűnő vízmennyiség. Bármennyire is igyekezett, nem tudott szabadulni a jéghideg habok fogságából.
Eddig kellemesnek találta a víz hőfokát, de most már inkább fojtogatta. Próbált nem pánikba esni, de egyre kevesebb levegője maradt, és az ereje is kezdett elfogyni. A sodrás pedig mintha befele lökte volna. Mintha az égiek azt akarták volna, hogy szenvedjen. Ő pedig már nem bírt küzdeni a leküzdhetetlen ellen. Izmai elernyedtek, és alig pár másodpercre elegendő oxigén maradt a tüdejében. Már nem küzdött. Feladta. Elfogadta, hogy negyed évszázadnyi szenvedés ezen a napon, ezen a strandon, ebben medencében ér véget.
Míg sötét gondolataiban veszett el, egy idegen az erős karjait a lány köré fonta, és visszahozta a felszínre, a való világba. Míg a tüdeje fájdalmasan lökte ki magából a beszippantott vizet, addig az ismeretlen töretlenül húzta a lépcső felé, ahova nagy gondosan tette le a törékeny testet.
Jól van, kisasszony? – vizslatta aggódva a férfi kék szemeivel. Kidolgozott felsőtestén útnak indultak a vízcseppek, melynek látványa a nő barna szemeit vonzotta. Miközben összeszedte magát, és normális ütemben tudott lélegezni, volt ideje megbámulni a megmentőjét.
A férfi mintha a kifutóról jött volna. Túl tökéletesnek tűnt és kezdte kényelmetlenül érezni magát a társaságában. Ő közel sem volt ilyen tökéletes. Csapzott kinézete, és kevésbé csinos alakja eltörpült a férfi mellett. Próbált határozottnak tűnni, és felkelni, de lábai még nem készültek fel arra, hogy megtartsák a súlyát.
Az ismeretlen reflexei tökéletesen működtek, így elkerülték az újabb balesetet. Egymás mellett ültek szótlanul, miközben az emberek figyelése közben lopva egymást bámulták. Az úszómester sípja törte meg a kettejük közt lévő kellemes csendet. Újra érzékelték a körülöttük lévő zajt, a víz csobogását, és a mellettük lévő fiatal csoport hangos szórakozását.
Még jó, hogy a sípot ismeri – mormogta az orra alatt a férfi, amivel egy apró mosolyt sikerült a lányból kicsalnia. Az úszómester látszólag nem zavartatta magát amiatt, hogy bármi történhetett volna a távollétében. Mindkettejük fejében ugyanaz járt. Mi lett volna, ha a francia férfi nincs a közelben?
Köszönöm – suttogta Chantel, úgy hogy csak a mellette ülő hallja. Ebben az egy szóban benne volt az a hála, amit érzett. Benne volt minden, amit akkor érzett.
Antoine vagyok – nyújtotta felé a kezét, amibe a nő óvatosan csúsztatta bele puha tenyerét. A férfi megbabonázva nézte az aprócska testrészt. Ő sem volt egy Góliát, de a nő, még nála is kisebb volt.
Chantel – mosolygott a megmentőjére, aki nem tudta levenni a szemét a mosolyáról. – Nem a legjobb napomon találkoztunk. Általában nem vagyok ilyen meggondolatlan.
Meg se szólaltam – emelte fel védekezően a férfi a kezeit, amivel újra mosolyt csalt a szőke hajú nő arcára. Átfutott rengeteg kérdés az agyán, de tudta, hogy nincs joga sem feltenni ezt új ismerősének, sem ítélkezni. Nem ismeri Őt, nem tudja mi játszódhatott le benne, azt pedig főleg nem, hogy miért.
Szerencsére pont akkor készült beszállni a vízbe, amikor látta a bajba jutott nőt. Körülöttük senki nem vette észre, vagy csak nem akartak róla tudomást venni. Az úszómesternek hűlt helye volt, így kérdés sem volt, hogy a segítségére siet. Rettegett, hogy az a néhány másodperces táv is sok lesz, és az eset tragédiához fog vezetni. Végül nem így lett, aminek ő örült a legjobban. Nem tudott volna azzal a tudattal együtt élni, hogy tehetett volna valamit, de nem tett, nem sikerült.
A makacsságom lesz egyszer a vesztem – sóhajtott fel a gyengébbik nem képviselője. Ő sem tudja mi vette rá, hogy beszélni kezdjen az idegennel, de elmondta neki, hogy vetemedett arra, hogy az úszómedencébe keveredjen, és hogy mit akart elérni ezzel.
Csak egy kérdés – szólalt meg ezután a férfi. Az eddig tompa fényű, szomorú szemei, most már vidáman és pajkosan csillogtak, amit csak a mellette ülő, szőke szépségnek köszönhetett. A játék nem úgy ment neki a szezon végén, ahogy szerette volna, és exmenyasszonyával való szakítása óta végtelenül magányos volt. – Hogyan lehet elfelejteni, úszni? – tört ki egy vidám, jóízű nevetés a tüdejéből, amihez pillanatokkal később a női kuncogás is csatlakozott.
Ez vagyok én – vont vállat. Észrevette, hogy néhányan megbámulják őket, és látta a mellette ülőt, aki kezdte kellemetlenül érezni magát emiatt. Ő nem értette a helyzetet, és gyorsan az arcához kapott, hátha miatta van az egész, és valami az arcára ragadt, vagy az előző napi sminkje lemosása nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Ezek a mozdulatok Antoine-nak is feltűntek, aki azonnal próbálta menteni a helyzetet. Akkor értette meg, hogy körülöttük a leányzó volt az egyetlen, aki nem ismerte. Nem ismerte Antoine Griezmannt, a francia focistát. A francia válogatott sztárját, akinek annyi teher nyomta a vállát. Spanyolországban is lépten-nyomon felismerték, letámadták, ha nem jól játszott a klubcsapatában, az újságok erről csámcsogtak. De azzal senki nem foglalkozott, hogy ő is ember, akinek meglehetnek a maga bajai. Aki belefáradt abba, hogy megfelelési kényszerrel járt az egész élete. Rettegett attól, hogy ez a teher maga alá gyűri. Félt attól, hogy elbukik, és csalódást okoz. Félt, hogy kiábrándulnak belőle a csapattársai, az edzője, a rajongók, és a családja. Félt attól, hogy nem elég erős ehhez. Félt, hogy a hírneve összeroppantja.
Engem bámulnak, nyugalom – érintette meg a nő kezét gyengéden, ezzel próbálta elérni, hogy a az idegessége tovaszálljon. Mint egy apró áramütés, olyan érzés járta át, amint a mellette ülő bőréhez kapott. Megijesztette, de jó érzéssel töltötte el. Hosszú napok után most először érezte azt, hogy érdemes volt felkelnie.
Ki vagy te? – suttogta meglepődve a kérdést Chantel, aki szintén az előbb történtek hatása alatt állt. Ő is érezte azt, amit a férfi. Ez az érzés pedig Őt is félelemmel töltötte el. Sosem tapasztalta még előtte. Erre itt van Ő, a titokzatos idegen, aki felborított mindent. Mindent, amit eddig tudott. Mindent, amiben eddig hitt.
Antoine Griezmann, az Atletico Madrid klubcsapat és a francia válogatott labdarúgója – adta meg nyugodtan a választ, amivel a nő nem lett okosabb. Ezek csak nevek voltak a számára, de azt kezdte érezni, hogy a szavaknak van súlya. El nem tudta képzelni, hogy lehetséges, hogy egy ismert emberrel találkozzon Ő, akinek az életében a legnagyobb csoda az volt, hogy annak idején felvették az egyetemre.
Én… nem tudom, hogy mit mondjak – csóválta a fejét. Élvezte a focista társaságát, de menekült is volna az új hírek hallatán. Ő nem akart újságokba belekerülni, és utálta, ha középpontban van. Most pedig pont ők voltak a középpontban.
Kérlek, csak gyere velem, és had magyarázzam el! – könyörgött a focista, amikor látta Chantel arckifejezését. Magát sem értette, hogy miért viselkedik így. Miért nem akarta elengedni a nőt, akit alig 15 perce ismert. Nem akarta elüldözni, és megijeszteni a rivaldafénnyel, ezért próbálta menteni a menthetőt.
Nem is tudom – sóhajtott fel a lány, aki elég bizalmatlanná vált. Alig ismerték egymást, és bízni egy ismeretlenben? Annyira lehetetlennek és félelmetesnek tűnt. Annyira nem Ő lett volna. Aztán eszébe jutott, hogy jutottak ide. Hogyan és kik miatt találkozhatott a focistával. Ők biztos nem helyeselnék azt, amit elhatározott.
Csak beszélgetni akarok, és nem fogadok el nemet – fogta meg a mellette ülő kezét. Mindketten az összekulcsolt kezeiket bámulták, és egyikük számára sem tűnt ez helytelennek. Sőt, mintha minden a helyére került volna. Félelmetesnek tűnt számukra a folytatás, az hogy mi várhat rájuk. Nem lehetett azt állítani, hogy egyikük sem félt, sőt rettegett, de ebből a váratlan eseményből talán még jó is kisülhet. Ez a gondolat az, ami mindkettejükben lejátszódott, és ami miatt megtették az első lépést. 

4 megjegyzés:

  1. Atyaisten Viviiiii!

    Én ezt annyira, de annyira imádtam ♥ te jó ég, olyan jól összeraktad, és már az eleje nagyon berántott, ahogy a Chantel félelmeiről beszéltél, és megmenti Grizi, és nem klisé, vagy ha az is, nem baj, hogy klisé, mert a karakter maga nem klisé. Végre, végre nem egy badass, bátor, vagány főhősnő, akinek éles a nyelve meg minden. Végre egy olyan, akinek vannak félelmei, meg múltja. Nagyon kevés novellában láttam ennyire kerek karaktert eddig (ehh, nekem ez sose ment :()

    És hogy a végén azért lép le, mert tudja, hogy a szülei elleneznék... És ahw, az egész ♥ tényleg nem tudok értelmes szavakat írni, viszont szerintem ez lett az eddigi leges legjobb novellád, nekem legalábbis hivatalosan is ez lépett elő kedvenccé, szóval le a kalappal. :3

    Nagyon szerettem, jöhet még jóó sok ilyen *-* :3 Ha lehet jó hamar :P

    puszi D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      El sem hiszed mennyire örülök, hogy ennyire megnyertelek vele ♥ mindenkitől pozitív visszajelzést kaptam eddig, de ha tudnád én mennyire nyögvenyelősnek éreztem.

      Egyszerűen Chantelt nem tudtam volna egy badass, bátor karakternek írni, mert a történet nem azt kívánta, de egyáltalán nem bánom.
      Még egyszer köszönöm a kedves szavakat, nagyon jól esnek! ♥


      Nem ígérek előre semmit, de igyekszem! :)

      puszi,
      Vivian

      Törlés
  2. Drága Vivian!

    Mondhatsz bármit, ez a novella annyira, de annyira jó lett. Egyik legjobb írásod, esküszöm neked, hiába érezted nyögvenyelősnek. Az alapötlet pedig igenis egyedi, és különben is, lehet, hogy egy hétköznapi dolgot írtál le, ami bárkivel megeshet, mégis úgy fogalmaztad meg az egészet, hogy szinte én is a vízben éreztem magamat a lánnyal együtt. ♥

    Imádom a kis franciát a hős megmentő szerepében, olyan aranyos és szerény. Tetszik, hogy adtál neki hátteret és beleláthattunk az ő érzéseibe is, hogy hiába sztárfocista, neki is megvannak a maga démonai, mert hát a hírnév nem csak áldás, hanem átok is.

    Az is megfogott, hogy nem egy erős, amazonszerű főhősnőt vázoltál fel elénk, hanem egy olyan lányt, akinek vannak félelmei, akinek kevés az önbizalma, és aki legalább annyira makacs, mint te. :D

    Az is teljesen valós volt, hogy a lány megijedt attól, hogy egy híres emberrel beszélgessen. Szerintem én is így érezném magamat ebben a helyzetben, biztosan nem tudnék megbízni benne, hiába mentette meg az életemet. De azért annak örültem, hogy Grizi nem hagyta magát.

    Szóval imádtam, és remélem, még sok ehhez hasonlóval fogsz lenyűgözni minket! ♥

    Puszillak,
    Noemi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Noemi!

      Köszönöm szépen a támogatást, és a kedves szavakat. Most már én is elhiszem, hogy egész jó novellát hoztam össze a saját balesetemből.

      Muszáj volt hátteret adni, hiszen csak így lehetett kerek az egész. Így lehetett megmutatni, hogy milyen félelmei lehetnek egy tökéletes életű focistának. Ahogy te is írtad, hiszen a hírnév nem csak áldás, hanem átok is. Én pedig ezt használtam most fel.

      Chantel nagyon-nagyon hasonlít rám, nem igaz?

      Igyekszem majd a későbbiekben is! :)

      Puszillak,
      Vivian

      Törlés