2017. december 25., hétfő

Remember I love you 1.


Sziasztok!

A mai estére is tartogattam egy kis olvasnivalót. Egy teljesen új írást, melynek szereplői nem ismeretlenek azok számára, akik régebb óta követik írásaimat. Az I will fight történet alapján íródott kisregényem első fejezetét hoztam most. Nem árulok el sokat róla, a Tartalomjegyzékben már megtaláljátok az ismertetőt és a szereplőket is.

Remélem  tetszeni fog Nektek, jó szórakozást kívánok és még egy egyszer Kellemes Karácsonyt mindenkinek!

Vivian


Remember I love you
1. fejezet
Boldogan éltek, amíg...

„A család nem ott van, ahová a vér köt, hanem ott, ahol szeretnek. Ott, ahol melletted állnak.”
(Cassandra Clare)

Perfect
A nappali közepén található rongyszőnyegen csomagoltam szeretteim ajándékait kedvenc köntösömben, amit első közös karácsonyunkkor kaptam a focistámtól. Imádtam, mert olyan meleg és bolyhos volt. Pont egy ilyenre vágytam, ő pedig mintha olvasott volna a gondolataimban.
Éppen kisfiúnk, Julian ajándékait csomagoltam, amikor megéreztem a tusfürdőjének illatát a hátam mögött. Lehajolt az arcomhoz, nyomott rá egy puszit, amin elmosolyodtam. Ezekkel a gesztusokkal még ennyi év után is képes meglepni. Amikor csak tehette, emlékeztetett arra, hogy mennyire szeret, és mennyire fontosak vagyunk a számára.
Imádni fogja – foglalt helyet mellettem, miközben rám mosolygott. Míg ő a dobozt tartotta, én a csomagoló papírral küzdöttem. Ő mégis türelmesen kivárta, és mosolyogva ragasztotta fel végül a remekművünkre a masnit.
Nagyon remélem – sóhajtottam fel. Ez volt az utolsó ajándék, aminek az összekészítésével kellett foglalkozni Karácsony előestéjén. Az ünnep előtti napok kicsit kaotikusra sikeredtek, így nem volt időnk ezzel foglalkozni.
Mindig aggódsz. Ismered a fiúnkat – hajolt át a dobozon, és megsimogatta az arcomat. Az érintésétől megnyugodtam, és lehunytam a szememet. Jól estek ezek a pillanatok, amikor csak ketten voltunk. Mióta Juli megszületett, ritkábban volt időnk egymásra, ezért minden együtt töltött percnek tudtunk örülni.
Szeretlek – nyitottam ki a szemeimet, és megcsókoltam. Mosolyogva viszonozta, majd megölelt.
Én is szeretlek, Kicsi – sóhajtott fel. Mosolyogva bámultam az elektromos kandalló lángjait. 
Egyik pillanat még a szobában voltam, Vele, a másikban pedig az emlékeimben tettem egy hajmeresztő látogatást. Eszembe jutott az a nap, amikor szinte akaratlanul is megváltoztatta az életemet. Amikor minden bejelentés nélkül felbukkant a belgiumi lakásunk előtt. Felbukkant, egy hatalmas, kisfiús mosollyal az arcán, és megölelt. Nem mondott semmit, nem erősködött, hogy jöjjek vissza, csak ott volt. Meglátogatott, és mindent tudni akart Rólam, az életemről és hogy mi történt velem a hazatérés után.
Aznap délután egy üveg vörösbor mellett beszámoltam mindenről. Hogy miért engedtem el a boldogságomat, és a kapcsolatomat a csapattársával. Elmeséltem az ügyemet a maffiával, beszéltem Simonról és az elvesztéséről, de még Axelről is. Ő pedig meghallgatott. Kisírhattam magam a vállán. Akkor még sejtelmem sem volt, hogy többet érez irántam, mint barátság. Egyszer sem mutatta jelét. Vagy csak én voltam túlságosan vak.  
Azon a hétvégén úgy búcsúztunk el, hogy majd keressük egymást. Persze, tudtam, hogy én nem fogom. Nem azért, mert nem szerettem volna, de nem akartam, hogy Moritzékon és Roberten kívül közöm legyen Németországhoz. Boldog voltam, és próbáltam elfelejteni azt az időszakot, amit a középpályással töltöttem. Próbáltam továbblépni.
Erik viszont… Nos, ő nem így gondolta. Addig üzengetett, és hívogatott, míg meg nem törte az ellenállásom. Nem akart magamra hagyni, és utólag ezért hálás is voltam. Egyre gyakoribb vendég volt nálunk, amit apa nem egyszer meg is jegyzett. Nem foglalkozott azzal, hogy bajba kerülhet a csapatánál, amikor tehette, eljött. Eljött és segített újrakezdeni mindent. Támogatott, amikor befejeztem az egyetemet, majd dolgozni kezdtem az új munkahelyemen. Közben pedig megszerettem. Észre sem vettem mikor szerettem bele, és hogyan, de azt igen, hogy már nem fájt annyira a múlt, és Marco hiánya.
Az első randikon vallotta be, hogyan érez már régóta, amire nem tudtam mit mondani. Nem tudtam szavakba önteni azt a hálát, és szeretetet, amit éreztem. Hónapokon keresztül éltünk ingázásban és távkapcsolatban, és ezt borzasztóan megszenvedtük. Egyikünk sem gondolt bele, hogy ez ilyen nehéz lehet. Aztán véget ért egy újabb balszerencsés szezon, amikor feltette a kérdést. A kérdést, melyre igent várt, én viszont bepánikoltam.
Elkalandoztál – rángatott vissza a jelenbe, azzal, hogy megszólalt. Csak megráztam a fejemet, és befészkeltem magamat mellé. – Min gondolkodtál? – kulcsolta össze a kezeinket. Most már mindketten a modern kallandó fényeit bámultuk.
Rajtad, rajtunk – sóhajtottam fel, hiszen újra ott találtam magamat, a 4 évvel ezelőtti énjeinkkel akik csendben feküdtek egymás mellett, és hallgatták a másik szívverését. – Kettőnkről. Arról, hogy szerettem beléd.
A kedvenc történetem – tette a fejét a vállamra. Tudtam, hogy mosolyog. Hallottam a hangján, és oda sem kellett néznem, hogy tudjam. Ismertem már annyira.
Mami, mami – apró lábak dobbanása zavarta meg a beszélgetésünket, és pillanatokkal később kétéves kisfiúnk fészkelte magát az ölembe. Juli az apja kiköpött mása volt, annyi különbséggel, hogy az ő haja inkább szőke volt, mintsem barna.
Álmosan pislogott rám, egyik kezében a cumiját szorongatta, a másikban pedig Emmát, a Borussia sárga-fekete méhecskéjét, amit még születése után hoztak be a kórházba ajándékba a barátaink.
Miért nem alszol, prücsök? – nyomtam egy puszit a kis fejére. Szerencsére a becsomagolt ajándékokat nem vette észre, hiszen őt is lekötötték a kandalló fényei.
Mesze, mesze – pár hete kezdett el beszélni, és még nagyon alapszavakat használt, de azokat is csak akkor, ha kedve volt. Nem erőltettük, hiszen majd ha akar, fog beszélni. Nincs lekésve semmiről sem, hiszen pár napja volt még csak a 2. születésnapja.
Apa meséljen vagy anya? – simogattam a vékony kis tincseit, miközben szorosan hozzám bújt.
Papa – pillantott el a vállam mellett, ahol Erik szürkéskék tekintetével találkozhatott. Elmosolyodtam azon, milyen boldogan figyelte az apja minden rezdülését. Már az első pillanattól kezdve óriási szerelem volt kettejük között. Átmászott kettőnk közé, és Erik biztonságot nyújtó karjai közt várta azt, hogy elkezdődjön a mese. Ő minden alkalommal ugyanazt a történetet mesélte, de Juliant ez sosem zavarta. Imádta hallgatni újra és újra.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy vörös hajú, csodaszép királylány, akit az öreg király egy új királyságba küldött azért, hogy biztonságban legyen. Gonosz lovagok akarták bántani, ám a távoli országban nyomára sem leltek. A királylány megismerkedett egy csapatnyi lovaggal, akik közül kettő azonnal felfigyelt rá. Ám míg az egyik bátor volt, és udvarolni kezdett neki, a másik csak a barátja volt, és távolról szerette. A királylány pedig nem is sejtette, hogy tényleg szereti őt. Boldog volt a másik lovag mellett, egészen addig, amíg a gonosz lovagok üzenete meg nem érkezett. Azért, hogy megvédje a szeretett lovagokat és a barátait, bátran viselkedett, és hazament egy régi barátjával, hogy ketten legyőzzék a gonosz csapatot.
Ude papa, szikerült? – szakította félbe izgatottan a kisfiúnk a mesélést, amin felkuncogtam. Mindhárman tudtuk a történet végét, Juli mégis minden alkalommal úgy hallgatja, mintha először hallaná.
Ó, de még mennyire – simítottam végig a fején, amiért kaptam tőle egy csúnya pillantást, hiszen megzavartam az apukája meséjét.
Nagy csatában, de végül a két bátor lélek legyőzte és elkergette a királyságból a gonoszokat, de a királylány sajnos elvesztette a barátját – pillantott rám Erik, de csak egy bágyadt mosolyt ejtettem. Csak ő tudta rajtam kívül az igazat. Csak neki meséltem el az igazságot, de meg egyeztünk abban, hogy megtartjuk a titkot. Megtartjuk magunknak azt, hogy mi történt Axellel. – Olyan szomorú volt az őt ért veszteségtől, hogy nem tért vissza a barátaihoz, hanem a király mellett maradt és tanult. Ám a szőke hercege nem akarta ezt annyiban hagyni.
Inkább barna herceg, édesem – szakítottam félbe, de ő csak felnevetett. Juli érdeklődve pislogott ránk, és várta a mese végét. Már laposakat pislogott, így sejtettem, hogy mese végére már az igazak álmát fogja aludni, újra.
Tehát a barna herceg megelőzve vetélytársát addig udvarolt a vörös hajú leányzónak, amíg az bele nem szeretett, és haza nem költözött hozzá – pillantott rám szerelmesen. Az ő gondolataiba is beférkőzhetett az az időszak, amikor visszatértem és minden bonyolulttá vált addig, amíg meg nem tudtam, hogy úton van Juli. – A szőke herceg megmérkőzött a barna herceggel, és végül az igaz szerelem csókjával a barna herceg nyerte el a királylány kezét.
Ez nagyon szép megfogalmazás, édesem – suttogtam, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem volt ilyen egyszerű a helyzet. De egy percre sem bántam meg, hogy úgy döntöttem, ahogy.
De igaz, te is tudod – hajolt közelebb, és simított végig az arcomon. – Szeretlek Isa.
Én is szeretlek, Erik Durm – hajoltam hozzá egy csókra, miközben Juli már percek óta az igazak álmát aludta az édesapja karjaiban. Csodálattal figyeltük azt, hogy a szemünk fénye békésen szuszogott. 
Nem fejeztem be a mesét – törte meg az idilli csendet a kedvesem, amivel ismét elérte, hogy ráfigyeljek. Kérdő tekintettel bámultam Őt, hiszen emlékeim szerint nincs más, amit hozzá lehetne fűzni. – Pár hónappal később megszületett a kis herceg, és…
És? – mosolyodtam el, hiszen eszembe jutott, hogyan szokta befejezni a mesélést. Én is imádtam hallgatni a hangját, és azt, ahogyan előadja a történetemet. A kettőnk történetét.
Boldogan éltek, amíg…
Meg nem haltak – fejeztem be suttogva a mese végét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése