2017. december 24., vasárnap

See you again - Karácsonyi csoda


Sziasztok!

Mára egy régi ismerőst tartogattam. Legalábbis annak nem újdonság, aki már hallott az egykori See you again történetemről. Tévedés ne essék, nem térek vele vissza, csak egy apró szösszenetet hoztam, ami pont erre az estére való. Holnap pedig valami mást teszek közzé, de az még legyen meglepetés. Nem is húzom feleslegesen tovább a szót.

Remélem ezúttal is tetszeni fog Nektek, jó szórakozást kívánok és Nagyon Boldog, Áldott, Békés Ünnepeket!

Vivian



See you again
Karácsonyi csoda

„Ha elszakítanak tőlünk valakit, akit szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, ha szeretetünk sosem szűnik. A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart.”
(A holló c. film)

2017.december 24., Barcelona, Spanyolország
Hold On
Szenteste napján a katalán fővárosunkban hatalmas pelyhekben kezdett esni a hó. A környéken a gyerekek boldogan játszottak az udvarokon, hiszen ez a jelenség az utóbbi években nem volt megszokott.
Míg a többiek a fát díszítették, addig én a hálószobánkban álló hatalmas ablakon keresztül bámultam a fehérbe öltözött otthonomat. Néztem, ahogy a legjobb barátom és a keresztfiaim hóembert építenek a szomszéd udvarban, percekkel később pedig Shaki is csatlakozott hozzájuk. A télikabát gondosan elrejtette a pocakját, ami már szépen gömbölyödött. Az utolsó hónapban járt, a harmadik babájukat várta, egy aprócska hercegnőt.
Gyermekkoromban én is szerettem a havat és a telet, de ebből az időszakból réges-rég kinőttem.  Már átléptem a harmadik X-et, és nem hozott lázba sem a hó, sem a tél, de még a karácsony sem. Pár nap múlva pedig a szilveszter lesz, amitől pedig a hideg kirázott. Gyűlöltem az évnek ezen időszakát. Gyűlöltem minden porcikámmal, hiszen akkor vesztettem el Életem szerelmét. Már 5 éve hogy elment, de nekem mégis úgy tűnt, mintha tegnap történt volna.
Megpróbáltam továbblépni, ahogy Ő szerette volna. Megpróbáltuk mindannyian, és lassacskán sikerült visszarázódnunk a mindennapokba. Mindennap eszembe jutott és borzasztóan hiányzott, de tudtam, hogy mindig itt lesz velünk. Egyszerűen csak éreztem, hogy valahonnan vigyáz ránk.  Karácsony tájékán pedig ez az érzés még erősebb volt. Nem véletlenül mondják a szeretet ünnepének.
Boldognak éreztem magamat, bár tudtam, hogy sosem leszek újra olyan ember, mint amilyen mellette voltam. A hiánya minden pillanatban fájt, de meg tanultam együtt élni ezzel. Megtanultam, Nélküle élni.
- Apa, apa! – szaladt be az ajtón a lányom. A lányunk. Ahogy teltek az évek Ő egyre jobban hasonlított az édesanyjára, egyre gyönyörűbbnek láttam.
- Mondjad kincsem! – mosolyogtam rá, amikor elém lépett. Miután elveszettem Őt, hosszú ideig csak Lisa tudott mosolyt csalni az arcomra. Csak az motivált reggelenként, hogy felkeljek, hogy Neki már csak én maradtam.
- Anya üzeni, hogy gyere le!  Már csak a csúcsdísz hiányzik a fáról. Az pedig a te feladatod, mint mindig – nézett rám csillogó és izgatott szemekkel. Soha nem tudtam neki nemet mondani, és attól tartok ez mindig így lesz. Amióta megismertem, azóta az ujja köré csavart.
- Mindjárt megyek – bólintottam rá, majd arcon pusziltam.
Miután a temetés lezajlott, minden szabad percemet a lányomra szenteltem. Csak Ő létezett a számomra. Az elején talán megszállott is voltam, hiszen úgy éreztem ezzel visszakaphatom a szerelmemet is. Ez persze csak ábránd volt, amiből nehezen, de felébresztettek.
- Rendben van, megmondom anyának – szaladt lefelé. Csak elmélkedve néztem utána, majd lassan követtem. Mosolyt erőltettem az arcomra, de belül ez nem ment. A családomért viszont felvettem ezt az álarcot, hiszen Nekik fontos volt ez a nap. Ők imádták az ünnepeket, a készülődést, a hangulatot és az ajándékozást.
Már az utolsó simításokkal is végeztek a feldíszített fán, így már csak egyetlen dolog maradt, a várva várt dísz a legtetejére. Lisa, Francesc, és Enrique boldogan nézték a feldíszített növényt, míg a menyasszonyom a konyhában tevékenykedett.
A temetés után találkoztam újból Carlával. Először csak barátok voltunk, de aztán valahogy ez megváltozott, ismét megszerettem. Soha nem kért tőlem olyat, ami az ő érdekeit nézte. Megbarátkozott azzal is, hogy Torit jobban szeretem. Szerettem Őt is, hiszen Mellette újra megtaláltam a boldogságot.
- Készen vagytok? – lépett ki mosolyogva, kezében pedig egy tál süteménnyel, amire a gyerekek rá is vetették magukat.
- Köszi anya – mosolygott rá hálásan Lisa. Hamar elfogadta a kapcsolatunkat, és már azóta anyának hívja, amióta együtt vagyunk. Emlékszem arra, ahogy odaállt az első találkozásukkor Carla elé, és megkérdezte tőle, hogy hívhatja-e anyának. Pedig alig volt akkor 3 éves.
Az esküvőt viszont még tartottuk meg. Tavaly karácsonykor eljegyeztem, mégsem tettük meg a következő lépést. Én nem hoztam fel, a kedvesem pedig nem erőltette. De tudtam, hogy boldoggá tenné őt, hiszen minden nő álma egy esküvő, és egy család.
- Nincs mit kincsem. Hamarosan jönnek a többiek – mosolygott rám. Egy gyengéd csókot adtam a szájára, mielőtt visszalépett volna a konyhába. Hagytam, hogy a 3 éves ikerfiaim kergetőzzenek. Hiperaktív gyerekek voltak, így legtöbbször arra törekedtünk, hogy kifárasszuk őket estére, és ez most sem volt másképp.
Az ablakhoz léptem, majd egy hatalmas sóhajjal vettem tudomásul a barátaim érkező autóit. Hamarosan a csengő hangja szakította félbe a gyerekzsivajt, ezért elindultam, hogy fogadjam a vendégeinket. Idén nálunk gyűltünk össze. A Villa, a Piqué, és a Torres család, a húgom és vőlegénye, Jordi Alba, és mi.
- Sziasztok – köszöntöttem az érkezőket. Elsőként Carlotáékat, akik most várják az első közös babájukat, aki bármelyik pillanatban megérkezhet már. Geri, Shaki, Milan, Sasha és a várva várt pocaklakójuk, David, és a felesége, Patricia, a két nagylányukkal Zaidával és Olival, valamint kisfiúkkal, Lucával. Valamint az 5 tagú Torres család: Fernando és Oli, valamint a gyerkőcök: Nora, Leo és a kicsi Victoria.
Oli kislányt hordott a szíve alatt, így természetesen szerettük után nevezték el a kicsi jövevényt, aki mára már nem is olyan kicsi, akárcsak Milan és Luca.
Az órák pörögtek, hiszen kellemes társaságban ment az idő. A gyerekek hamar kidőltek, így csak mi maradtunk beszélgetni. Előkerültek a régi sztorik, a 2014-es VB-győzelmünk, majd szépen visszafelé mentünk a múltba. Szóba kerültek a vicces válogatottas sztorik, amin mindannyian jót nevettünk.
A lányok a konyhába vonultak, hogy felvágják a süteményhegyeket, így mi férfiak maradtunk csak a nappaliban.
- El sem hiszem, hogy mennyire hasonlít Lisa Torira – mosolygott szomorkásan Fernando. Tudtam, hogy szóba hozza, hiszen neki is annyira hiányzott, mint nekem. Habár papíron csak unokatestvérek voltak, ők mégis testvérként szerették egymást.
- Nagyon – nyögtem fel bánatosan. Az addigi mosoly eltűnt az arcomról, és a szemeim is szomorúan csillogtak. – A viselkedése, a tulajdonságai, és mindene. Kiköpött édesanyja. Nagyon hiányzik.
- Nekünk is – bólintott megértően David. A feleségeink kiabálását hallottuk meg, így mind az öten szaladtunk a konyhába.
- Carlotánál megindult a szülés. Be kell vinnünk a kórházba – magyarázta Shakira, a kimondatlan kérdésre, miközben hatalmas pocakját simogatta.  amire egyből intézkedni kezdtünk. Az unokahúgom hamarosan megszületik.
Jordi, és Geri bevitték Carlotát a kórházba, mi pedig a Torres házaspár nélkül a kórház felé vettük az irányt, hiszen az unokahúgom hamarosan megszületik.
Pár órával később, már jócskán hajnaltájban megszületett az unokahúgom, Alejandra Victoria Alba. Gyönyörű kislány lett, gyönyörű karácsonyi ajándékként. Persze, benne volt a lehetőség az estében, de egyikünk sem számított arra, hogy a csoda tényleg megtörténik.
- Boldog karácsonyt! – pusziltam homlokon a húgomat, majd utolsóként magukra hagytam az újdonsült családot. Felhívtam az édesanyámat, aki a kisebbik húgom megbetegedése miatt nem tudott bejönni a kórházba. Miután tájékoztattam mindenről Őt, apát is értesítettem, Fernandoékat is, akik a gyermekeinkre vigyáztak.
Amikor kiléptem az épületből, megtorpantam. Tudtam, hogy a többiek már az autóban várnak rám, de szükségem volt egyetlen egy percre. Egy percnyi magányra.
- Köszönöm! Szeretlek! – suttogtam az ég felé pillantva. Nem tudtam miért volt ez a furcsa érzés bennem. Miért éreztem úgy, mintha nem lennék egyedül, és Tori itt lenne, de így volt. A baba születésénél pedig szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattunk volna Tőle.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése