2018. január 1., hétfő

Remember I love you 2.


Sziasztok!

Az év első napjára is tartogattam egy kis olvasnivalót. Nem volt tervezve, de egy unalmas délután csodákra képes., és azt hiszem ez egy jó kezdése a 2018-as évnek. Még 2 rész van, amiben végleg lezárom Isa-Marco-Erik hármas történetét. Utána pedig majd meglátjuk. Nem is húzom tovább az időt.

Jó szórakozást kívánok és Boldog Új Évet mindenkinek!

Vivian



Remember I love you
2. fejezet
A múlt szelleme

„A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.”
(Lauren Beukes)

3 évvel korábban
Smoke & Mirrors
Évek teltek el mióta legutóbb a Ruhr-vidéki városban jártam, mégis olyan érzésem támadt, mintha el se mentem volna. Mintha meg se hoztam volna azt a döntést, amibe a szívem is majd beleszakadt. Elhagytam az újdonsült otthonomat, a szerelmemet, és a barátaimat azért, hogy lezárhassam a múltat, és új életet kezdhessek.
Most pedig vegyes érzésekkel tértem vissza, de már tudtam, hogy új lappal kezdhetek, mindent. Már nem rágódtam órák hosszat a baleseten, vagy azon, hogy a focistával való szakítás mennyire nehezemre esett. Továbbléptem. Nem bántam meg a döntéseimet, hiszen éreztem, hogy ez így volt helyes. Mindkettőnk számára.
Hiszen Marco Reus azóta már boldog az új barátnője mellett, legalábbis a barátainktól ezt hallottam. Ez a hír pedig megnyugtatott, hiszen egykori kedvesem megérdemelte a boldogságot és egy olyan lányt, mint a modell.
Ráadásul én sem panaszkodhattam, hiszen egyenesbe jött az életem. Már nem fenyegetett többé veszély, maximum csak az, hogy én magam szúrom el a boldogságomat és a jövőmet.
Először befejeztem az egyetemet, diplomát szereztem, majd dolgozni kezdtem az egyik helyi rádiónál. Aztán hosszú rágódás után döntöttem úgy, hogy eleget teszek a baráti kérésnek, és visszatérek oda, ahol unalmas kis életem legboldogabb napjait töltöttem, Dortmundba.
Add csak ide! – jelent meg mellettem a barna hajú férfi, aki hatalmas lelkesedéssel cipelte a dobozaimat. Örült annak, hogy ennyi idő után sikerült rábeszélnie a költözésre. Amikor feltette a kérdést, azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Mert sem erre, sem a leánykérésre nem voltam felkészülve. Szerencsére a gyűrű még nem került elő, hiszen nem siettünk sehova. Ha úgy alakul, mindketten érezni fogjuk.
Én is tudom ám cipelni – tettem csípőre a kezeimet, de Erik csak kacagott rajtam. Imádta a csípős megjegyzéseimet, és sosem vette komolyam a fenyegetéseimet. Értékelte a humoromat és vicceimet is bátran tűrte. Mindig azt mondja, hogy ezeket szereti bennem a legjobban, és hogy ezek miatt szeretett belém. Már akkor, amikor én még csak barátként tekintettem rá, hiszen ott volt nekem a barátja, amit tiszteletben is tartott. – Erik – motyogta, amikor a férfi egy hosszú csók után elindult az utolsó dobozzal is az ajtó felé.
Nem hallak – kiáltott vissza a focista. Lemondóan sóhajtottam fel, majd a vállamra kaptam a sporttáskámat, és bezártam a sportkocsiját. Lassan követtem őt abba az épületbe, ahol az Ő lakása állt. Ami mostantól a közös otthonunkként fog szolgálni.
El sem tudtam képzelni mi vár kettőnkre, hogy kapcsolatunk új szintre lépett, de azt tudtam, hogy bármi lesz, mellette akarom átvészelni az előttünk álló időszakot. Egyikünk sem volt többé egyedül, és élveztük a másik társaságát. Ez volt jelen pillanatban a legfontosabb.
Amint átléptem a 2. emeleti lakás küszöbét, megtorpantam. Nem először jártam itt, mégis más érzés volt. Hiszen mostantól itt hajtom álomra a fejemet, és itt kelek majd fel az a férfi mellett, aki változást hozott az életembe.
Isten hozott, itthon! – jelent meg előttem, már a doboz nélkül. Átkarolta a derekamat, én pedig a táskát ledobva a nyakánál kulcsoltam össze a kezeimet. – Alig vártam ezt a pillanatot.
Itthon – ízlelgettem a szót. Sokáig azt hittem Antwerpen az én otthonom, de rájöttem, hogy sosem voltam igazán boldog ott. Sosem volt biztonságérzetem, és apán, valamint a régi barátaimon kívül semmi nem kötött oda. Talán csak az emlékek.
Este hazai meccs lesz, szeretnél kimenni és találkozni a srácokkal? – simított végig az arcomon, amivel elérte, hogy ismét ráfigyeljek. Egy pillanatra megdermedtem, majd sután bólintottam. Hiányzott a közeg, és a csapat. Találkozni szerettem volna mindenkivel, akit nem sodort másfele a szél, és látni akartam Marcot is. Tudtam, hogy sok mindent kockáztatok ezzel, de a lelkiismeretem nem hagyott békét.
Órákkal később izgatottan ültünk le a stadion egyik legbiztonságosabb és legcsendesebb helyén, a VIP-páholyban. Erik több embernek is bemutatott, és volt egy-két ismerős arc is, de nem az öltönyös fickók érdekeltek, hanem a játékosok, a barátaim.
Kit látnak szemeim? – hallottam meg egy ismerős férfihangot a hátam mögött, ezért elengedtem a barátom kezét, és megfordultam. A klub régi-új kedvence mosolygott rám, és mielőtt bármit mondhattam volna, a nyakamba ugrott. Olyan szorosan ölelt, hogy csak megpaskolni volt erőm a hátát. Amikor itt éltem jó barátságot ápoltunk, még ha akkor pont Münchenben is rúgta a bőrt. Ez nem volt akadály ahhoz, hogy gyakran találkozzon Marcoval, hiszen mégis csak a legjobb barátok.
Nahát, Mario Götze, rád sem ismerek. Csak nem diétázol? – csipkedtem meg játékosan az arcát, de ő még csak fel sem vette a csipkelődésemet.
Isabel, te csak szebb és szebb leszel, akárhányszor látlak – mosolygott kedvesen. – Ezer éve nem találkoztunk.
Hosszú történet – legyintettem. Próbáltam kedvesen tudtára adni, hogy majd egy másik alkalommal, kevesebb fültanúval ejtsük meg ezt a beszélgetést. – De majd összefutunk, és elmesélem. Jó szórakozást! – adtam az arcára egy puszit, és követtem a tekintetemmel Eriket, aki már elfoglalta a helyét. Én is helyet foglaltam mellette, és kezünket összekulcsolva néztük végig a bajnoki találkozót. Bár személyesen sosem voltam jelen az elmúlt években, a tévé előtt rendszeres vendég voltam a mérkőzések alatt, és a híreket is követtem, így tisztában voltam a keret helyzetével.
 Gyere, menjünk le! – kelt fel a helyéről a barátom, miután lefújták a mérkőzést. A hazai csapat nagy csatában, de végül nyert a kiscsapat ellen, ami a barátomat is boldoggá tette. Hosszú hetekig szenvedtek a csapattársaival, ezért pár napja új edzőt neveztek ki, remélve hogy ő visszavezeti a csapatot a nyerő szériába.
Ne várjunk még egy kicsit? – kérdeztem halkan. Hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek az, hogy eljöttünk, együtt. Nem tudtam, hogy fognak fogadni, hiszen Mario csak egy ember, ki tudja, hogy a többiek mennyire haragszanak majd rám.
Örülni fognak neked, Kicsi – nyomott egy apró csókot a számra a barátom, amikor megérezte, hogy feszengek. Mintha olvasott volna a gondolataimban, bár lehet, hogy túl jól ismert már. – Gyere!
A jól ismert utat a hazai öltöző folyosójára nem tudom hogyan és mennyi idő alatt tettük meg, csak arra emlékszem, hogy úgy szorongattam kedvesem kezét, mintha az életem múlna rajta. Csak egy-két perc volt, míg magamra hagyott, de az örökkévalóságnak tűnt. Aztán feltűnt, nyomában 3 rég látott ismerőssel. Marcel, Lukasz és Roman Weidenfeller egyből a nyakamba vetette magát, és olyan szorosan öleltek, mint Mario néhány órával korábban.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, és mosolyogva szorongattam őket, amit sejtésem szerint meg se éreztek. Egyszerre kezdtek el beszélni és kérdezősködni, amin felnevettem. Semmit sem változtak. Talán csak néhány apró ránc jelezte az arcukon, hogy eltelt pár év mióta találkoztunk.
Srácok, még szükségem lenne a barátnőmre, hagyjátok levegőt venni – kacagott Erik mellettünk, amivel belefojtotta a 3 jómadárba a szót. Eddig a családjainkon kívül senki nem tudott kettőnkről. Nem azért mert szégyelltük a másikat, hanem mert a magánéletünket magunknak akartuk megtartani.
Ti együtt vagytok? – jártatta Roman kettőnk közt a tekintetét. Csodálkozva pislogtak ránk, de mi csak mosolyogtunk.
Csukd be a szád Marcel, a végén még belerepül a sült galamb – törtem meg a csendet, és ezzel sikerült feloldanom a feszültséget, ami kialakult a beszélgetésben. Már épp szólni akartam, amikor az ajtóban megláttam az ismerős szőkés fürtöket és az igéző szemeket, aminek sosem tudtam eldönteni a színét.
A levegő is megfagyott benne, ahogy meglátott. Szerintem nem hitte, hogy visszatérek, de Erik érkezéséig én sem. Nem volt tervben. Aztán ahogy az lenni szokott, az élet átírta a forgatókönyvet.
A fiúk látva az arcomat kíváncsian forgatták a fejüket, majd egy hatalmas ó-t formáztak a szájukkal. Soha, egyiküknek nem említettem annak idején, hogy el akarom hagyni a várost, és Marcot. Érzésem szerint a mai napig nem érthették, és azt gondolhatták, hogy azért mentem el, mert nem szerettem. Pedig szó sem volt erről. Szerettem Őt, de a saját utamat kellett megjárnom, amiben nem volt helye.
Szia, Marco!
Egykori barátom és szerelmem úgy tekintett rám, mintha szellemet látna. Tudtam, hogy ezzel a találkozással régi sebeket tépek fel, de muszáj volt látnom Őt. A saját szememmel kellett megbizonyosodnom arról, hogy most már tényleg boldog. Nem az volt a célom, hogy visszacsábítsam, egyszerűen csak látnom kellett, hogy jól döntöttem.
Isabel – suttogta hitetlenkedve a nevemet. A fiúk mintha érezték volna, hogy rossz helyen vannak, szinte észrevétlenül hátráltak mögém, hagyva azt, hogy megöleljük egymást. Nem tartott sokáig az érintkezés, mégis annyi emléket és jó érzést keltett bennem, hogy nem akartam a pillanatnak véget vetni. A jól ismert parfümjének illata bekúszott az orromba és nyugtatólag hatott rám.
Jól nézel ki – mosolyogtam rá, miután elváltunk. Ő láthatólag még kereste a szavakat, ezért nem is akartam semmi olyat erőltetni, amire egyikünk sem készült ma fel. –Beszélgessünk majd? – vetettem fel az ötletet, hiszen szerettem volna végleg lezárni azt a fejezetet az életemben, ahol Marco volt az első. Már évek teltek el azóta, és mindketten megérdemeltünk egy új, jobb lehetőséget. Egy igazi lezárást.
Az remek lenne – bólintott rá. Körülöttünk kezdtek szállingózni az emberek, valaki az ő nevét is kiabálta, mely jelezte, hogy tényleg nem ez a megfelelő alkalom. Sután egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt, mely megmosolyogtatott. Szerettem, amikor zavarban volt.
Majd felhívlak, és egyeztetünk – hajoltam közelebb hozzá, és nyomtam az arcára egy puszit. Aztán magára hagytam, mint egykor. Ugyanúgy ott hagytam, mint akkor, amikor elhagytam Ruhr-vidéket. Mint egy szellem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése